Jó, de rossz

Ha most valaki örömujjongásban törne ki a vártnál jobb első negyedéves GDP-adat láttán, akkor érdemes őt figyelmeztetni néhány körülményre. Először is – bár a részletes uniós adatok még nem teljesek – az már most látszik, hogy Magyarország az új tagoktól messze lemaradt: miközben többen büszkélkedhetnek a nemrég még mágikusnak tűnő 7 százalék feletti növekedési rátával is, nálunk már a 3 százaléknak is örülni kell. De a régi, a felzárkózás előnyeit már nem élvező EU-tagok közül is többen megelőznek minket: legfőbb exportpiacunk, Németország GDP-je például 3,6 százalékkal bővült. Az pedig most fordult elő először, hogy az eurózóna összessége is lekörözött bennünket, holott azt korábban szinte automatikusan meghaladtuk 2-4 százalékponttal.

Legfeljebb annak örülhetünk, hogy a kirobbanó európai konjunktúra legalább ennyire magával rántotta a magyar gazdaságot. A korábbi évek súlyosan elhibázott gazdaságpolitikája miatt elkerülhetetlen megszorítás ugyanis vélhetően ennél is nagyobb lassulást okozott volna rövid távon, ha az export jó teljesítménye nem képes tompítani a belső kereslet lanyhulását. Így viszont talán valamivel rövidebbre és enyhébbre sikerülhet a fájdalmas kiigazítás is.

Mindezek fényében azért két dologra érdemes felhívni a figyelmet. Az egyik, hogy a sokak által és gyakran ostorozott multik exportteljesítménye nélkül – amelyet az „erős” forint sem vetett vissza túlságosan – most még nagyobb bajban lennénk: munkahelyteremtésük és beszállítói hálózataik révén hozzájárulnak a hullámvölgy kisimításához. A másik, hogy a vártnál kissé kedvezőbb adatok nem adhatnak okot arra, hogy a tervezettet esetleg meghaladó bevételeket hangulatjavító célokra fordítsa a kormány. Az államháztartást ugyanis minél gyorsabban rendbe kell tenni, különben egyre meszszebbről integethetünk a tőlünk elhúzó versenytársainknak.