Ki fizesse a kárenyhítést?

Krízis alakult ki a tavaszi fagykárok nyomán a hazai gyümölcsszektorban. Az ötvenmilliárd forintra tehető országos kiesés önmagában is jelzi a természeti katasztrófa mértékét. Számos gazdálkodónál azonban – elsősorban Kelet-Magyarországon – még súlyosabb lehet a helyzet, mert a várható termés teljes egészében elfagyott. Így e károsultak az idén semmilyen árbevételre, jövedelemre nem számíthatnak.

Ma az egyik legnagyobb gondot az okozza, miként vehetők rá a gazdák arra, hogy továbbra is műveljék ültetvényeiket, még ha az idén azokról semmit sem szüretelhetnek le. Ha ugyanis területeiket most nem tartják karban, jövő évi termésük is kétségessé válik. Nehéz viszont úgy felvállalni a költségigényes munkákat, hogy a kiadások bevételek híján nem térülhetnek meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy a károsult vállalkozásoknak két évig kell(ene) finanszírozniuk tevékenységeiket, mire – ha 2008-ban nem történik újabb katasztrófa – befektetett forrásaik (legalább részben) megtérülhetnek.

Bár az ideihez hasonló hatalmas terméskiesés a szakemberek szerint a gyümölcsösökben ritkán fordul elő, a mezőgazdaságban mindig számítani lehet arra, hogy az időjárás komoly károkat okozhat. A termelők persze nem előzhetik meg a természeti csapásokat, és helyzetüket az is nehezíti, hogy a biztosítók egyes káreseményekre drágán vagy egyáltalán nem kötnek biztosításokat a jelentős kockázat miatt. Vannak ugyan részleges megoldások (mint amilyenek például az úgynevezett nonprofit biztosítóegyesületek), de a gazdálkodók joggal várhatják el, hogy természeti „kitettségüket” tompítsa az állam. Az elmúlt években nem voltak alaptalanok azok a kritikák, amelyek azért érték a különböző kormányzatokat, mert nem tudtak megfelelő kompenzációt nyújtani, amikor a termelők súlyos természeti károkat szenvedtek el.

Most csak első látásra lehet meglepő, hogy az idei káresemények bekövetkezte után nem hangzottak el heves gazdálkodói bírálatok a politikusok és az agrárvezetés felkészületlensége miatt. Januártól ugyanis – legalábbis „papíron” – megkezdte működését az úgynevezett agrárkár-enyhítési rendszer, amelynek létrehozásáról éppen a maihoz hasonló helyzetek kezelése érdekében döntött tavaly a parlament. A szabályozás lényege, hogy a termelőknek hektáronként 1-3 ezer forintot kellene fizetniük egy alapba, az állam pedig megduplázná az öszszegyűlt összeget. Így a kártérítésre használható források fele-fele arányban származnának gazdálkodói és költségvetési pénzekből.

A tapasztalatok ugyanakkor azt igazolták, hogy a termelőket az új lehetőség egyáltalán nem érdekelte: az év eleji határidőig az új rendszerbe alig három és fél ezren jelentkeztek be. Így az országos termőterület 5 százaléka (a gyümölcsösökből 15 ezer hektár) vált „biztosítottá”, a katasztrófaalapban pedig csupán néhány száz millió forint gyűlik össze. Az új szabályozás feltételeit bizonyára lehet vitatni, de az is egyértelmű, hogy a gazdálkodók nem szántak néhány ezer forintot arra, hogy csökkentsék termelési kockázatukat.

Az agrárvezetés egyes nyilatkozataiban finoman már megpróbálta érzékeltetni: a mai gyümölcságazati válság annak is köszönhető, hogy a piaci szereplők zöme távol maradt a kárenyhítési rendszertől. Politikai szempontból azonban kínos és felvállalhatatlan lenne, ha erre hivatkozva elmaradna a kormányzati-költségvetési segítség. Ezért a kabinet eltekint attól, hogy a súlyos baj közepette a gazdálkodói felelősséget hangoztassa, és – mivel uniós tagállamként meglehetősen szűkre szabott a támogatási mozgástér – inkább rendkívüli tárgyalásokat kezdett Brüsszellel a kétségkívül halaszthatatlan pénzügyi beavatkozási lehetőségekről. De a mai helyzet tanulsága mégiscsak az, hogy a termelőknek rá kell jönniük: hosszú távon nem etikus és tarthatatlan is, hogy saját maguk nem hoznak pénzügyi áldozatot az őket ért agrárkárok legalább részbeni megtérítésére.

A szerző a Világgazdaság munkatársa