Leseperni a padlást

A kormány legfrissebb, a feltétlenül állami kézben tartandó vagyon körének szűkítéséről szóló döntését látva azonban jogosan érezhetjük úgy, hogy alighanem újabb eladási hullám küszöbén állunk, s végleg lesöpörjük a padlást. Jó volna tudni, hogy akik a mostani előterjesztést fogalmazták, hogyan indokolják, hogy némely most listára került cég (Budapest Airport, Nemzeti Tankönyvkiadó) többségi részesedésének eladásakor megtartották azt a kicsiny, immár csak az akkori vevőnek értékes állami részesedést, amely akár többmilliárdos kárt is okozhatott az országnak. Nehéz azt a kisördögöt elhallgattatni, aki azt igyekszik elhitetni velünk, hogy az egykori és a mai döntések éppen a most töredékáron bevásárló egykori vevők érdekét hivatottak szolgálni.

Vannak persze bölcs felismerések is a mostani csomagban: a mindmáig teljes egészében közkézben lévő Állami Autópálya-kezelő Zrt. teljességének eladhatóvá tétele még időben van. Úgy tűnik, az útkezelés immár mindenki szemében valóban olyan feladat, amelyet jobb a versenyző piacra bízni, hiszen például az M5-öst működtető nem állami többségű AKA munkájára sincs mostanság panasz.

Alighanem ugyanígy ideje elengedni a kezét az elvileg szabadpiacon működő Tokaji Kereskedőháznak is, hiszen a többi borvidéknek is egyedül kell boldogulnia – csak legyen rá vevő. Az eladhatóság kérdése sok más most felszabadítani szándékozott részesedésnél is felvetődik. Igen csavaros startégia kell például ahhoz, hogy a monopolhelyzetét perceken belül elvesztő, kérdéses színvonalú szolgáltatást nyújtó posta vagy a kétoldalról az állami árszabályozás satujába fogott MVM egy-egy negyedének megszerzésében fantáziát lásson valaki.

Az olyan, kimondottan állami piacbefolyásolásra létrehozott szervezeteknél, mint az ITDH Kht., a Hitelgarancia Zrt., a Mehib vagy az Eximbank, szintén nehéz pontosan látni, mi is vonzaná a magánbefektetőket, hiszen ezek a cégek ma nem kimondottan profitorientáltak. Ha viszont tisztán azzá válnának, létük jogossága és a megmaradt állami részesedés meglétének értelme válik kérdésessé.

A Szerencsejáték Zrt.-nél az a kérdés, hogy a céggel vajon eladók lennének-e annak monopóliumai is. Ha igen, a kialakuló magánuralmat aligha nézné jó szemmel az EU. Ha nem, akkor a cégértéke alacsonyabb lenne, mint amennyit a mai feltételek közt az államnak ér.

Ugyanakkor nem szabad elfelednünk: mindig létezik olyan ár, amelyen érdemes egy-egy vagyonelemen túladni. A kérdés csak az: a mindenkori értékesítési mechanizmus képes-e garantálni, hogy tranzakciók valóban csak ezen ár felett mennek végbe. Ugyanis nem szabad(na), hogy a magánosítás a mindenáron történő azonnali pénzszerzést szolgálja. (A hitelek törlesztésére való – ezúttal már nem is emlegetett – felhasználást a Postabank esete óta reálisan aligha hiheti el bárki is.)

Annál több értelme lehet viszont egységes vagyonkezelő szervezetet létrehozni. Nem világos azonban, miért nyilvánvaló, hogy a három meglevő intézmény kivétel nélkül alkalmatlan e feladatra, vagyis muszáj – hatalmas politikai viták és persze jókora költségek árán – egy negyedik szervezetet létrehozni. Kérdéses az is, hogy ha az eddigi három kísérlet egyike sem vezetett kellő hatékonyságra, miért lenne a negyedik jobb. Több lesz a forrás, jobb az infrastruktúra, netán képzettebb embereket alkalmaznak majd ott?

S ha még így is lenne, mit ér az egész felhajtás, ha valóban a ma tulajdonos minisztériumokkal kötnének üzemeltetési szerződést? A tulajdonosok földhivatali, cégbírósági „átkeresztelésén” túl kevés változik. Lesz viszont egy új testület, hét csúcsvezetővel és 11, őket felügyelő pártdelegálttal, akiket öt-hat évre bebetonoznak egy-egy kevés érdemi felelősséggel, de nagyobb státussal járó pozícióba.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa