Mégis, kinek az üzlete?

Mennyit lehet elkérni a jól bejáratott hazai mobilfrekvenciák meghosszabbításáért? A kormányzati ajánlatról pénteken lebbentette fel a fátylat a témában illetékes gazdasági tárca vezetője. A Magyar Telekom és a Pannon vezetői nyilván nem gondolták, hogy a hét és fél éves hosszabbítást ajándékba kapják, mint ahogy a kormányzat sem feltételezte, hogy azok vita nélkül lenyelik a békát.

Önmagában nem is vitatható az ajánlat első tétele, amely a szóban forgó időszakra vonatkozó használat díját cégenként 10 milliárd forintban rögzíti. Hiszen tudjuk, igencsak korlátos erőforrásokról van szó, ráadásul a jelenlegi költségvetési hiány felszámolásában minden milliárd forint számít. Még az sem ad valódi összehasonlítási alapot, hogy 1993-ban dollárban nagyjából ugyanennyit fizettek a cégek az első 15 éves használatért, hiszen ha az inflációt nem is nézzük, ma már teljesen másképp néz ki a mobilpiac, mint a kilencvenes évek elején volt.

Van azonban az ajánlatnak egy másik tétele is, amely az érintett cégek szemében akár a tervutasításos rendszer rémképét idézheti fel. A kormány ugyanis nemcsak egyenként további 20 milliárd forint értékű többletberuházásra szólítaná fel a szolgáltatókat a következő két évben, hanem még azt is megmondaná, hogy az összeget mire és hol kellene elkölteniük, akár jövedelmezőnek bizonyulna a profitorientált cégeknek a felülről kikényszerített lépés, akár nem. A következő hónapokban arról folyhat az egyeztetés, hogy ebben a 20 milliárdban mennyi olyan beruházást lehet elfogadtatni, amely üzletileg sem kidobott pénz. Mert a hátrányos régiók fejlesztése ugyan lehet kívánatos állami cél, de ne legyen illúziónk: az így keletkező veszteségek árát vélhetően nem a szolgáltatók, hanem az ügyfelek fizetik majd meg a nem vagy lassabban csökkenő mobiltarifák formájában.