Sarkozy Európai Uniója

Egyebek között ez derül ki az újonnan választott francia elnök korábbi beszédeiből arról, hogy milyen Európai Uniót is szeretne látni. Zavaró tényező, hogy a különböző választási gyűléseken néha magának is ellentmondott – ami politikusoknál előfordul –, és most meg kell várni, hogy melyik verziót is gondolta komolyan.

De kiindulásként mindenekelőtt látni kell, hogy az EU-játéktér résztvevőinek többsége nagyon várta őt. Ha kevésbé diplomatikusan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy nagyon várták Jacques Chirac távozását. E sorok írójának néhány éve módjában állt egy szigorúan „háttérebéden” találkozni az akkor még tizenöt tagot számláló unió egyik befolyásos kormányfőjével, aki – bízva idézhetetlenségében – kertelés nélkül kifejtette: az európai integráció legnagyobb kerékkötőjének a francia államfőt tartja. Nem azért, mert meggyőződéses EU-szkeptikus. Hanem mert kiszámíthatatlan, rapszodikus, csökönyös, „és akkor francia, amikor nem kéne”.

Persze az sem mindegy, hogy kit kap az ember Chirac helyett. Brüsszeli EU-szakértői körökben sokan vélik úgy, hogy az integráció ügye szempontjából Sarkozy még mindig jobb, mint Royal asszony lett volna. Részben azért is, mert róla jobban lehet sejteni, hogy fontosabb kérdések kapcsán mit akar majd csinálni.

Az új francia elnök tagadhatatlanul sugároz magából némi blairi mentalitást. Az az eltökéltség, amellyel az „erős Európa” szükségességéről beszél, méghozzá olyan Európáról, amely képes a „lejárt 50 éves modellt” megújítani és aktuális gyakorlati értelemmel megtölteni, kétségtelenül némileg „blaires”. Az is, ahogy alapvetően a piac hívének (is) mondja magát (bizonyos napokon, vagy például tavasszal megjelent könyvében…).

De aztán jönnek zavaró dolgok is. Például abban, hogy a globalizáció kapcsán szinte folyton csak „védekezésről” beszél, sohasem felkészülésről és offenzíváról. Márpedig aki túlzottan védekezik, az kevésbé fejlődik, mi több: egy idő után késztetést érez a védekezés „tökéletesítésére” is, apránként kiterjesztve akár integrációs társakra is.

Közismertek voltak az Európai Központ Bank elleni támadásai. Itt is meg kell várni, hogy mit gondolt komolyan, és mennyi volt a Royallal e témában folytatott licitálás következménye. Tény, hogy a leggyakrabban ő is azt vallotta: az EKB kamatpolitikája káros az európai versenyképességre, javítani kéne a frankfurti intézmény számonkérhetőségén, illetve európai gazdaságpolitikát kellene mögé rakni. (Ki, hol, hogyan, mi alapján? – megannyi kérdőjel.)

A legfontosabb persze az alkotmány jövője. Álláspontja itt a legtisztább és a legbátorítóbb. Kész támogatni egy újabb őszi kis kormányközi konferenciát, amelynek a bukott szerződés romjaiból az év végéig „a legfontosabb tíz-tizenöt kérdésben” egy új „miniszerződést” kellene fabrikálnia, amelyet aztán a jövő évi francia elnökség idején véglegesíteni lehet, és a 2009-es európai választások idejére az egész már le lenne tudva. S ami a legfontosabb: minderről nem tartana népszavazást, hiszen csak egy kis „szerződésecske”. (Más kérdés, hogy a kettős többség bevezetéséről, a többségi szavazás kiterjesztéséről vagy az EU-külügyminiszteri és -elnöki poszt bevezetéséről is intézkedne.) Mindez egybevág Merkel elképzeléseivel, és növeli az esélyét, hogy lehet belőle valami.

Sok mindenről beszélt még Sarkozy úr – érthetően a legtöbbet talán a közös európai bevándorláspolitika szükségességéről –, de az igazi mércét úgyis a gyakorlat jelenti majd. Ő azt ígérte, hogy „már másnap” munkához lát európai ügyekben. Ha tényleg így lesz, és ha politikáját a „jobb napokon” mondott beszédek üzenetei uralják majd, azzal csak jól járhat mindenki.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője