Váratlan bizakodás

Az áttörés sokak szerint három dolognak köszönhető: a francia elnökválasztásnak, a sajátos módon bonyolódó brit kormányfőváltásnak és a soros német EU-elnökségnek. Persze a mérkőzést nem lehet még lefutottnak tekinteni. Az alkotmányos szerződést ratifikált „tizennyolcak” ragaszkodása a bukott dokumentumhoz ugyanúgy okozhat fejfájást, mint ahogy az azzal szemben álló lengyel és cseh álláspont kiszámíthatatlanságán is zátonyra futhat minden.

És mégis… Sarkozy megválasztása óta Brüsszelben lépten-nyomon bizakodó hangokat hallani. „Még sohasem tapasztaltam akkora érdeklődést a francia elnökválasztás iránt, mint most, és akkora várakozás sem övezett egy frissen választott elnököt, mint ezúttal” – jegyezte meg a napokban az egyik befolyásos tagállam brüsszeli uniós nagykövete. Tény, hogy Sarkozy már kilenc hónapja egy viszonylag koherens EU-képet vázolt fel – az alkotmányos szerződés lehetséges utóéletét is beleértve –, és bizonyítani akarása arra hajtja, hogy szavai ne maradjanak holt ígéretek.

Mindez szerencsésen egybeesik azzal, hogy az európai politikai elit körében láthatóan mostanra tetőzött az „alkotmányos fáradtság”. Egyre inkább szeretne mindenki megszabadulni a problémától, és az a többség, amelyik konstruktív folytatásban gondolkodik, nem akar további fél évet, évet a kérdés túszaként eltölteni.

További adalék, hogy Sarkozy programja több ponton is egybeesik a német kancellár elképzeléseivel, sokakban kellemesen felidézve a német–francia lokomotív egykori szép napjait. Különösen, hogy ezúttal talán a sokszor kötekedő brit különvéleménytől sem kell tartani. Amit Tony Blair egy-két éve még belpolitikai okokból nehezen fogadhatott volna el, és amivel utóda, Gordon Brown aligha kezdhetné miniszterelnökségét, arra a leköszönő kormányfő úgy adhatja az áldását, hogy az éppen nem fáj senkinek – vélik sokan Brüsszelben.

„Blairnek/Brownnak és Sarkozynek az a fontos, hogy az új dokumentum anynyira különbözzön az előzőtől, hogy ne támasszon belpolitikai viharokat, ha nem tartanak róla népszavazást” – mutatott rá a már idézett nagykövet. A németektől elvárt művészet pedig, hogy mindezt olyan formában tegyék, hogy a kiszórt részek miatt se lázadjanak fel a már ratifikált „tizennyolcak”.

Minderre akkor nyílhat mód, ha az új dokumentum elhagyja az alkotmányos jelzőt, belső tartalmában pedig a bukott dokumentum intézményi kérdésekkel foglalkozó első fejezetére összpontosít. Cserébe ott viszont igyekszik megőrizni a kihordott arányokat. Maradjon meg (a franciáknak kedves) EU-külügyminiszter és a két és fél éves mandátumú EU-elnök, több szerep jusson a nemzeti parlamenteknek (ahogy a szkeptikusok szeretnék), a döntéshozásban váljon szabállyá a kettős többség (ami a németeknek fontos), a vétójogot pedig korlátozzák tovább a bel- és igazságügyek területén (ahogy a „tizennyolcak” szeretnék – esetleg kimaradást engedve a briteknek). Egyesek szerint akár még az alapvető jogok chartája – az előző szerződés második fejezete – is átmenthető lehet, azon az alapon, hogy az csak az EU-intézményekre vonatkozik. Itt azonban még jelentős a brit ódzkodás.

Sokak szerint az új keletű bizakodást egyetlen tagállam veszélyeztetheti: Lengyelország. A kettős többség oly mértékben csökkentené az igazából mai formájában irreális lengyel szavazati súlyt, hogy Varsó hallani sem akar róla (jóllehet egyszer már ugyanezt – 2004-ben – aláírta). Brüsszeli szakértők szerint a lengyel kormány puhítását is szolgálta, hogy két hete az EU–orosz csúcson Merkel is, Barroso is látványosan a Moszkvával perben álló Varsó pártjára állt. Kérdés, hogy mindez mennyire hatotta meg a lengyeleket. Ha csak kevéssé, akkor alighanem kivételes alkalom kerülhet veszélybe egy hónap múlva Brüsszelben.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője