A mobilitásnak ára van

Egy fejvadász ismerősöm mesélte, hogy extrém módszerrel „vadásznak” az egyik Debrecen környéki céghez mérnököket. A Műegyetem végzettjei közül megkeresik azokat, akik eredetileg a Hajdúságban születtek és éltek, ám azóta elköltöztek, s most megpróbálják visszacsábítani őket. Sziszifuszi munka, ígérni kell fűt-fát, esőt-szelet: bért, juttatásokat, jó munkakörülményeket, lakhatási támogatást, albérletet, benzinpénzt. Ha például a mérnöknek van már felesége, akkor igyekeznek neki is állást nézni, a gyereknek bölcsődét, iskolát. Ám így sincs könnyű dolguk. Aki egyszer gyökeret eresztett, azt igen nehéz rábeszélni, hogy költözzön: másképp vagyunk szocializálva.
Érdekes jelenség, hogy bár a magyar nem mobil, ha mégis utazni kell egy állás miatt, akkor már inkább külföldre megy. Jó példa erre az elbocsátott orvosok esete. A szaktárca által kiírt belföldi mobilitási programra tízen pályáztak, holott az állástalanná vált orvosok száma 1500 volt. A közülük idegen nyelvet beszélők egy része ugyanis inkább angol, francia területen keres munkát. A hazai régiók keresetei között akár negyvenszázalékos különbség is lehet, ám a külföldi bérek a dupláját, tripláját is elérhetik a hazainak, legyen szó akár kvalifikált, akár szakmunkáról.
A 2006-os esztendő a mobilitás éve volt az unióban, s itthon több politikus is hangoztatta, szükség van arra, hogy a hazai munkavállalók mobilabbak legyenek, ezt ösztönözni kell. S bár jó hír, hogy az Új Magyarország fejlesztési tervben jut forrás a közlekedés fejlesztésére, munkásszállók építésére, a foglalkoztatottak költözésének ösztönzésére egyelőre egyáltalán nincs pályázat. Holott különösen a nyugat-dunántúli és a közép-magyarországi beruházások környékén munkahelyteremtést segítő lenne az ideiglenes lakhatás uniós forrásokból való megvalósítása.