Elvérzett árletörők

Milliárdos tartozással húzta le a rolót a Hungaronafta Kft., amely a Magyar Autóklubbal együtt megpróbálta letörni az árakat az üzemanyagpiacon. A 2000-ben ígéretesen induló Klubpetrol-hálózat bukása annál is érzékenyebben érintheti a fogyasztót, mivel két másik, viszonylag olcsó árfekvésű lánc, a Jet és az Esso ugyancsak most tűnik el a magyar piacról. Egyedül a hipermarketek saját kútjainál tankolók reménykedhetnek még abban, hogy azok üzemeltetőinek a járulékos hasznok és a nagy forgalom miatt megéri fenntartani szolgáltatásaikat.

A Klubpetrol csak a legutóbbi, de nem az egyetlen példa arra, hogy az árverseny elindítása bizony kockázatokkal jár, és komoly tőkeháttér szükségeltetik hozzá. Emlékezzünk csak a Viadom Zrt.-re, amely tavaly a mérnökárnál 40 százalékkal olcsóbb ajánlattal nyert az M7-es autópálya egyik szakaszának megépítésére, ám a látványos sikertörténetből nem sokkal később csúnya fiaskó lett. Vagy ott van a Tele2 példája, amely három évig volt képes vállalni agresszív terjeszkedési stratégiájának költségeit a vezetékes telefonpiacon, majd az idén a svéd anyacég eladta a HTCC-nek. De említhetnénk a Wizz Air és a SkyEurope légitársaság gyilkos árháborúját is, amelynek ugyan még nincs vége, de az már látszik, hogy komoly áldozatvállalást és türelmet követel meg a tulajdonosok részéről.

Nincs egységes recept arra vonatkozóan, miként lehet sikerre vinni egy árletörő stratégiát, mint ahogy az imént említett kudarcok okai is eltérők. Fogyasztóként persze örülhetünk, hogy mindig lesz, aki hajlandó borsot törni versenytársai orra alá. Azt azonban nagyon nehéz meghatározni, hol van az a határ, ameddig még ésszerű kockázatot vállalnia egy adott cégnek, és mikortól nevezhető ámokfutónak. Az utóbbi ugyanis nemcsak a konkurenciának okozhat kárt, hanem a beszállítóknak, a munkavállalóknak és a költségvetésnek is.