Számít-e még az Egyesült Nemzetek Szervezete?

Ezek a nézetek azonban az Egyesült Nemzetek Szervezete természetének félreértelmezését tükrözik. Az ENSZ ugyanis inkább eszköz a tagállamok kezében, semmint a világpolitika független szereplője. A főtitkár, Ban Ki Mun tarthat beszédeket, összehívhat tanácskozásokat vagy javasolhat akciókat, a szerepe azonban ettől még mindig inkább titkár, mint „fő”. Időnként egy „világi pápához” hasonlítják: alkalmazhatja a meggyőzésen alapuló puha hatalmat, de nem nyúlhat a kemény gazdasági vagy katonai hatalom eszközeihez. Utóbbiakat a tagállamoktól kell kikönyörögnie és kölcsönvennie. Ha pedig nem tudnak megegyezni egy akció végrehajtásának menetében, akkor a szervezet nem képes eljárni.

Vegyük csak az iraki „olajért élelmiszert” programot, amelynek ellenőrzésében a titkárság elégtelenül látta el a feladatát, és némi korrupció is tetten érhető volt. A hatalmas összegek eltérítése azonban azt jelzi, hogy a programot – a tagállamok által – rosszul tervezték meg, ráadásul szemet hunytak a visszaélések felett. A hibákért azonban öszszességében mégis az ENSZ-et okolták.

Az ENSZ egész szervezeti rendszerének éves költségvetése mintegy 20 milliárd dollár, ez kevesebb, mint amennyit a Wall Streeten egy jobb évben prémiumként kifizetnek. Mindebből magának a New York-i titkárságnak a büdzséje alig 10 százalékot képvisel, ennél néhány egyetem is többel gazdálkodhat. A békefenntartó feladatokra – például Kongóban, Libanonban, Haitin, a Balkánon – mintegy 7 milliárd dollár megy el. A fennmaradó rész – ami a teljes költségvetés több mint fele – a szervezet világszerte fenntartott szakosított intézményeire jut, amelyek fontos szerepet játszanak például az egészségügyben, a fejlesztésben vagy humanitárius segélyek szervezésében.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága például segít a lakóhelyük elhagyására kényszerítettek problémáinak enyhítésében. A világélelmezési program az alultáplált gyermekek segélyezését szervezi, az Egészségügyi Világszervezet pedig közegészségügyi információs rendszereket támogat, amelyek kulcsfontosságúak olyan pandémiák elleni védekezésben, mint amilyen a madárinfluenza. Ahhoz az ENSZ-nek egyszerűen nincsenek meg az erőforrásai, hogy olyan problémákat oldjon meg, mint az AIDS vagy az éghajlatváltozás, de ezekben is szerepet játszhat a kormányok akcióinak összefogásával.

A világszervezet a biztonság kérdésében is fontos feladatot tudna ellátni, annak ellenére, hogy az eredeti, 1945-ös koncepció szerinti – az agresszor megbüntetésén nyugvó – kollektív biztonsági rendszer a hidegháborús szembenállás éveiben nem tudott megfelelően működni. Bár Szaddám Huszein 1991-es kuvaiti megszállása idején rövid időre felcsillant a remény, hogy az eredeti rendszer működőképessé tehető, később azonban – 1999-ben Koszovó, majd 2003-ban Irak kapcsán – ez a várakozás szertefoszlott. A szkeptikusok arról beszéltek, hogy az ENSZ a biztonság kérdéseiben irrelevánssá vált, bár Izrael és a Heszbollah 2006-os háborúja idején az összes fél örömmel fogadta megoldásként a békefenntartók fellépését.

A helyzet iróniája, hogy a békefenntartás nem szerepelt az eredeti chartában, azt a második főtitkár, Dag Hammarskjöld és egy kanadai külügyminiszter, Lester Pearson vezette be, amikor Nagy-Britannia és Franciaország 1956-ban – a Szuezi-válság idején – megtámadta Egyiptomot. Azóta több mint hatvan akciót szerveztek ilyen címen, jelenleg mintegy százezer kéksisakos katona teljesít szolgálatot hasonló céllal. A békefenntartásnak voltak sikeres és gyengébb szakaszai. Bosznia és Ruanda bukás volt, ezért az akkori főtitkár, Kofi Annan reformot javasolt a népirtás és a tömeggyilkosságok ügyének kezelésére. Az ENSZ 2005. szeptemberi közgyűlésén a tagállamok elvként fogadták el a sebezhető emberek védelmének felelősségét. Más szavakkal, a kormányok ettől kezdve nem bánhattak tetszésük szerint az állampolgáraikkal.

Kelet-Timoron például az ENSZ létfontosságú funkciót látott el a függetlenségre való átmenet idején, most pedig Burundi és Sierra Leone kormányai számára készít elő terveket. A Kongói Demokratikus Köztársaságban a békefenntartók nem tudták teljesen megfékezni az erőszakot, de sok életet megmentettek. Az igazi próbát jelenleg a szudáni Darfúr tartomány jelenti, ahová a diplomaták most szervezik az Afrikai Egységszervezet és az ENSZ közös békefenntartó erejét.

Az iraki háború erősen mérgezi a politikai légkört, ezért a világszervezet ügyeivel kapcsolatban nem meglepő a nagyfokú illúzióvesztés. Ban Ki Mun nehéz feladatokat kapott. A tagállamok pedig – a világszervezet létezésének megkérdőjelezése helyett – jobban tennék, ha felismernék, hogy szükség van ilyen globális instrumentumra, a maga egyedi szerepkörével, tanácskozások szervezésére és az erő legitimálására. Az ENSZ egész rendszere korántsem tökéletes, nélküle azonban a világ szegényebb és sokkal zűrzavarosabb lenne.

A szerző a Harvard Egyetem professzora, korábban az USA hadügyminiszterhelyettese volt