A francia példa
Nicolas Sarkozy francia államfőről máig nem derült ki teljes bizonyossággal, hogy fontosnak tartja-e magyar gyökereit, avagy sem. A magyar kormány mindenesetre szeretné azt hinni: nem származása játszott közre abban, hogy első közép-európai útja éppen Budapestre vezet. A Miniszterelnöki Hivatal kommunikációja szerint ebben a magyar reformok elismerését kellene látnunk, különös tekintettel arra, hogy Sarkozy és Gyurcsány „hasonlóan gondolkozik” a gazdasági-társadalmi modernizációról, és erre „stratégiai partnerség” épülhet.
Stratégiai partnerségről azonban egy mindössze hétórás villámlátogatás kapcsán talán túlzás beszélni, azt pedig a kormányzati illetékesek is elismerik, hogy minden „elvi” hasonlóság ellenére konkrét párhuzamok nem vonhatók a magyar és a francia reformok között. Ehhez rögtön hozzátehetjük, hogy a reformok előkészítésében aztán pláne nem: a mégoly éles franciaországi viták ellenére Sarkozy támogatottsága éppen azért áll még mindig 62 százalékon, mert azt teszi, amit kampányában ígért. A reformok társadalmi elfogadottsága szempontjából pedig az államfő által a másik oldalnak tett, a miniszteri kinevezésekig elmenő gesztusok is sokat nyomhattak a latban, ez a magyar viszonyokra enyhén szólva sem jellemző.
Mint ahogy nem jellemző az a fajta kompromisszumkészség sem, amely ugyan megint csak számos vitára és a reformok felvizezésének vádjára ad okot Franciaországban, de legalább értelmes párbeszédet tesz lehetővé, és fenntartja a társadalmi kohéziót. Sarkozynek sokan vetik szemére autoriter vezetési stílusát, mégis hajlandó volt engedni eredeti elképzeléseiből a felsőoktatási reform, a közigazgatás leépítésének üteme és a sztrájkszabályok szigorítása területén egyaránt.
Ha a francia reformok nem is szolgálhatnak konkrét példával Magyarország számára, a párbeszéd és a nyitottság igen.
