A magyar ugar
Közgazdasági szempontból a miniszterelnöknek talán igaza lehetett, amikor arról beszélt Davosban, hogy az EU agrártermelői a globálisan emelkedő terményárak fényében egyre kevésbé fognak rászorulni az uniós támogatásokra. Ez is erősen vitatható azonban, hiszen 1. a hosszú távú árjóslatokban mindig nagy adag bizonytalanság rejlik, 2. az agrárpolitika a leginkább „közösségiesített” uniós szakpolitikák közé tartozik, ugyanakkor országspecifikus érdekek is létezhetnek, 3. a támogatási igény csökkenése csak akkor igaz, ha a világ más régióiban sincsenek szubvenciók. A fő kérdés azonban az, kijelenthet-e ilyesmiket egyszerű közgazdászként, felelősség nélkül (felelőtlenül?) egy miniszterelnök.
Az EU-ban elkezdődött a mezőgazdasági politika legújabb felülvizsgálata, amelynek deklarált célja a „finomhangolás”, a valóságban azonban nagyon is komoly változtatások várhatók tőle (a támogatási plafonok meghúzása, a vidékfejlesztési támogatások súlyának növelése, a tejkvóták felszámolása, az ugaroltatás végleges megszüntetése stb.). Ráadásul ez a vita időben egybeesik az uniós költségvetés félidős felülvizsgálatának a polémiájával. Gyurcsány kijelentései – jóindulattal tekintve – nyilván az utóbbi részét képezik. Csakhogy ez utóbbi téren még nincs is hivatalos magyar álláspont, azt április végére kell kialakítani – és mérget lehet rá venni, hogy éppen ellentétes lesz a kormányfő reformbajnok imázsának erősítését célzó davosi mondatokkal.
Nálunk a davosi Gyurcsány-kijelentés azonnal a napi politikai csatározások középpontjába sodródott, és ez egyúttal lehetetlenné is tette, hogy arról érdemi vitát lehessen folytatni. A fideszes vezetésű mezőgazdasági bizottság rendkívüli összehívása és az ellenzéki érdek-képviseleti nyilatkozatok jól látható célja az volt, hogy az ügy érdemi párbeszéd helyett az amúgy is népszerűtlen miniszterelnök további lejáratását szolgálja. Az itthoni reakciókban a „magyar gazdálkodók arculcsapásáig” gyorsan eljutottunk, használható észérvekig viszont egyáltalán nem.
Első ránézésre érthető, ha az agrárszféra körömszakadtáig ragaszkodik az uniós forrásokhoz, mivel agrárszempontból e „talált pluszpénzek” adták az EU-csatlakozás értelmét. De ma már látni kell, hogy a nemzetközi árrobbanás nyomán a piaci viszonyok alapvetően megváltoztak, és e tendencia várhatóan hosszabb távon is fennmarad. Innen nézve inkább egyet lehet érteni azzal a megállapítással, hogy az általános drágulás lehetőséget adhat a támogatások (elsősorban a legnagyobb részarányt képviselő, hektárra vetített közvetlen kifizetések) csökkentésére, még ha a miniszterelnök a politikailag nehezen eladható kijelentést az MSZP belső nyomására később tompította is.
Még fontosabb a kormányfői nyilatkozat mögöttes értelme, amely rávilágít arra, hogy az agrárpiacra termelő gazdasági szereplőket igenis a versenyszféra részének kell tekinteni. A vállalkozások saját hosszú távú érdeke, hogy alapvetően ne a dotációs-intervenciós rendszer, hanem a versenyképes termelés tartsa őket életben. Ezért inkább a hatékonyságjavító beruházási támogatásoknak lenne létjogosultságuk, mint a gazdálkodáshoz (hektárhoz) kötött vagy átalányban (üzemsorosan) folyósított pénzeknek.
Fájdalmas következmény persze, hogy szubvenciók nélkül számos (kis)termelő végképp kiszorulna az agrárpiacról. Az egzisztenciavesztés nyilvánvalóan súlyos gondokat okozna, amelyeket azonban – mint ahogy ezt már az unió is felismerte – vidék- és területfejlesztési, illetve szociális beavatkozásokkal kellene kezelni. Szó sincs tehát arról, hogy a vidéken élőket magukra kellene hagyni. Éppen ellenkezőleg: olyan megoldásokat kellene találni, amelyekkel – legalább részben – az őket eltartani nem tudó agrárszférán kívül is megélhetést találhatnak-teremthetnek maguknak.
A szerzők a Világgazdaság munkatársai
