Brüsszeli energiacsata
Ma már nyilvánvaló, hogy az Európai Unió politikai vezetése „előreszaladt” tavaly márciusban, midőn az állam- és kormányfők brüsszeli csúcstalálkozóján elfogadták a nevezetes háromszor húszas célkitűzést: csökkenjen húsz százalékkal a szén-dioxid-kibocsátás, növekedjen húsz százalékkal a megújuló energiaforrások részaránya és javuljon húsz százalékkal az energiahatékonyság. S mindezt – szintén a húszas jegyében – 2020-ra. Amikor előreszaladást mondunk, árnyalni kell, mert a környezetvédelmi szakemberek szerint a kibocsátást csökkentő húsznak akár a duplája is elkelne, miként az energiafüggőségtől tartó stratégák is szívesebben látnának minél nagyobb mértékű elszakadást az importból fedezett fosszilis energiaforrásoktól. Igen, de a politikai hatalom megszerzésének, gyakorlásának és megőrzésének szempontjából a modern „ipari demokráciákban” az utóbbiak befolyása többnyire nagyságrendekkel kisebb a gazdasági-ipari és azon belül is éppen az energetikai lobbihoz képest.
Az első jelek nem feltétlenül biztatók. Az európai integráció élharcosának számító Belgium ügyvivő kormányfője levélben jelezte az Európai Bizottság elnökének: elfogadhatatlan az a megújuló- energia-arány, amit az eddig kiszivárgott tervezetek szerint a németalföldi ország kapna (12,6 százalékot a jelenlegi 2,2-hez képest). Hasonlóan nyilatkozott Donald Tusk, újonnan választott lengyel kormányfő is, aki egy hónapja még arról beszélt az EU-val történő „nagy megbékélés” jegyében tartott brüsszeli sajtóértekezletén, hogy országa élharcosa akar lenni a klímaváltozás megállítását célzó törekvéseknek.
Nem annyira a megújulókkal, mint a szén-dioxid-kibocsátás tehermegosztásával van baja a német kancellárnak, azzal viszont annál nagyobb. Amennyire ma tudni lehet, a bizottsági elképzelés nagyobb terheket rakna az iparilag fejlettebb országokra, és eleinte elnézőbb lenne a még csak felzárkózó tagokkal szemben. Német olvasatban mindez az ottani autóipar súlyos megsarcolását jelentené. Egyesek annyira felháborodtak ezen, hogy német európai parlamenti honatyák közül némelyek nyíltan azzal fenyegetőztek: ha Barroso kitart e „káros politikája” mellett, akkor ne számítson a német képviselők támogatására az elnöki mandátum 2009-es megújításakor. A dolog azért is sokatmondó, mert egy éve – soros EU-elnökségként – még éppen Angela Merkel volt a legharciasabb szószólója a háromszor húszas célkitűzésnek…
Pedig hát a tavalyi célszámokat valahogy le kell fordítani konkrét intézkedésekre. Igen, csak itt lép a képbe az ipari-energetikai lobbi. És a következő hónapok – évek? – voltaképpen arról is szólnak, vajon az olyan szempontok, mint a kiotói folyamat vagy a stratégiai energiabiztonságot célzó hosszú távú tervezés, felül tudnak-e kerekedni a közvetlen gazdasági érdekeket képviselők politikai befolyásán. Belgiumban például közbeszéd tárgya, hogy az ország működtetésében az egyik legbefolyásosabb (politikaformáló) tényező éppen az energialobbi. Hogy a német autógyártók ottani súlyáról ne is beszéljünk.
Kérdéses az is, mindez mikor csapódik majd le Barroso politikáján. Közismert, hogy az elnök nagyon érzékenyen reagál a főként befolyásos tagországi szélirány alakulására. Jelenleg két húsba vágó fronton is kitart: továbbra is támogatja a nagy energiaszolgáltatók és a hálózatüzemeltetők kettéválasztását, illetve most – bő egy hét múlva – a jelek szerint kész előállni a sokak tyúkszemére rálépő tehermegosztási javaslattal. Egyes vélemények szerint tudatos politikai kalkuláció áll emögött, mások hazardírozást olvasnak ki belőle. Egy biztos: a következő hónapok vitái nemcsak az energiapolitika, de az európai érdekérvényesítési frontvonalak exponálása szempontjából is tanulságosak lesznek.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
