Búcsúzhatunk a dollártól - kérdés, hogy mikor

Ha valakinek az ügyfelei máshová is tudnak menni, akkor nem lehetne olyan cudarul kezelni őket, mint ahogy azt az Egyesült Államok tette eddig. A kereskedelmi arányokkal súlyozva a dollár értéke több mint negyedével esett az utóbbi hat év során, miután az USA történelmi léptékben is példátlan mértékű deficiteket halmozott fel. Ha ehhez hozzáveszük a gyenge gazdaságot, a súlyosan meggyötört pénzügyi rendszert és a gyorsuló infláció miatti aggodalmakat, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy hosszabb távon a dollár jegyzésének iránya csak lefelé tarthat, végződjön bármiként is a mostani pénzügyi válság. De ez még nem minden.
A pénzügyi rendszer megmentésére irányuló Fed-akciók aligha állnak meg a lábukon, hacsak a bankok nem kapnak friss tőkét, mégpedig sokat. A szupergazdag szuverén befektetési alapoknak van pénzük az amerikai bankok megmentésére, erre azonban jelenleg aligha hajlanának, még akkor sem, ha az USA politikai rendszere ezt megengedné. Ehelyett – amint tovább tart a hitelszűke és tovább esnek az ingatlanárak – egy óriási léptékű jelzálog-kivásárlás egyre elkerülhetetlenebbé válik, amely az amerikai adófizetőknek akár 1000 milliárd dollárjába is kerülhet. A kérdés itt az, hogy a dolláreszközök évek óta tartó, gyatra hozamai mellett a globális befektetők vajon készek lesznek-e egy újabb 1000 milliárdos amerikai adóssághegy finanszírozására a mostani hozamok és átváltási ráták mellett.
Az amerikai adósságpapírok jelenleg a gyengülő zöldhasútól eltekintve sem látszanak nagy üzletnek. A kiterjedt és balsikerű katonai kalandok tovább terhelik az ország fiskális erőforrásait, ezek összköltsége végül sok ezer milliárd dollárra rúghat. A következő év valószínűleg nagyszámú nagyvállalati csődöt hoz olyan cégek körében is, amelyek kedvező mérlegpozíciókkal kerültek a recesszióba. A települési helyhatóságok és az egyes amerikai államok pénzügyei még ennél is súlyosabb helyzetben vannak. Amint a csökkenő ingatlanárak és jövedelmek miatt esnek a bevételeik, nagy számban juthatnak csődbe városok, mint történt az New York esetében, még a 70-es évkben. Az amerikai önkormányzati kötvények máris jelentős kockázati felárral kerülnek forgalomba, pedig az állami kormányzat még nem is vált fizetésképtelenné.
Ha a dollár – mint domináns globális valuta – ebben a helyzetben valamikor leesne a piedesztáljáról, akkor csak az euró jöhetne szóba mint komoly alternatíva. A jüant csak az évszázad második felében lehet számításba venni a zöldhasú helyettesítésére, mert Kína jelenlegi drákói tőkeforgalmi korlátozásai és a masszív pénzügyi repressziói miatt a valutája nem alkalmas arra, hogy ahhoz kössék a globális gazdasági rendszert.
A dollár szempontjából még szerencsésnek mondható, hogy az eurónak is megvannak a maga problémái. Az európai bankok nagyrészt balkanizált állapotban vannak, a kormányaik toldozott-foltozott nemzeti szabályozási rendszerek keretei között próbálják a saját nagy hitelintézeteiket előtérbe állítani. Bár az európai államadósság nagyrészt euróban van jegyezve, a német és az olasz kötvényeket aligha lehet egy lapon említeni. Emiatt az európai közös pénzben jegyzett államkötvények piaca eleve nélkülözi az amerikai kincstári papírok forgalmának terjedelmét és likviditási szintjét. Tetézi mindezt, hogy a nemzetközi befektetők sokkal könnyebben tudnak ingatlanokat venni és eladni az Egyesült Államokban, mint Európa legtöbb országában. Ráadásul az EU tagállamaiban nincs egységes fiskális politika, ez zavaróan hat az EKB által végrehajtott műveletekre.
Az eurónak azonban erős pontjai is vannak. Piaci árfolyamokon számítva az unió nagyobb gazdaságot képvisel, mint Amerika. Az új keleti tagállamok dinamizmust és rugalmasságot vittek a piac működésébe. Ezzel egyidejűleg az Európai Központi Bank nagyfokú hitelességre tett szert a globális hitelválság kezelése során tanúsított magatartásával. Ha pedig az euróövezet tagállamai valaha is rá tudják venni Nagy-Britanniát az egységes valuta átvételére, akkor a világ két vezető pénzügyi központja közül az egyik (London) bekerülne a rendszerbe, innen kezdve az euró életképes alternatívának látszana a dollárral szemben.
Amikor 1971-ben a zöldhasú – a fix átváltási árfolyamokon alapuló korábbi, nemzetközi pénzügyi rendszerrel egyetemben – összeomlott, az akkori amerikai pénzügyminiszter, John Connally azt mondta európai kollégáinak, hogy „a dollár a mi valutánk, de az önök problémája”. Az USA valutája azonban utána még évtizedekig meg tudta őrizni az egzaltált globális státusát, a hanyag menedzselése és a vele elkövetett visszaélések ellenére.
A valutáris világstandardok működésében rettenetesen nagy fokú tehetetlenség tapasztalható. A brit font sterling például ötvenévi ipari hanyatlás és két világháború után adta át a helyét a dollárnak. Most azonban a folyamat sokkal gyorsabban is végbemehet. Amikor a pénzügyi vezetők azt mérlegelik, hogy miként interveniáljanak a dollár megerősítése végett, arról is el kellene gondolkodniuk, mit tegyenek, ha a lélegeztetőgép lekapcsolásának is eljön az ideje.

A szerző a Harvard Egyetem közgazdaságtan-professzora, az IMF vezető közgazdásza volt

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org