Teendők egy következő bankválság megelőzésére
A banki szabályozásban – például Németországban, Nagy-Britanniában és talán Franciaországban – olyan súlyos hiányosságok bukkantak fel, amelyek ártottak a nemzeti felügyeleti rendszerek hitelességének. Ez azonban a problémának csak a kisebb része, mert az Európai Unió reménytelenül alkalmatlannak látszik még ki nem robbant – például határokon átnyúló – válságok kezelésére.
Az európai pénzügyi integráció igazából az 1980-as években kezdődött, amikortól az Európai Bizottság és a tanács óriási léptekkel haladt előre az ágazat megreformálásában. A folyamatot olyan mérföldkövek jelzik, mint a tagállamok közötti tőkeáramlás korlátozásainak 1986–88 közötti felszámolása, a pénzügyi szolgáltatásokról szóló 1999-es akcióterv elindítása vagy az euró bevezetése. Ennél kevésbé ismert tény, hogy az EU 2000–02 között elfogadta a pénzügyi beszámolók nemzetközi szabványát; ez nagy lépés volt a számviteli szabályok globális harmonizációja felé. Azóta a bizottság fellépett a bankszektorban folytatott verseny védelmében – például Portugáliában, Németországban, Olaszországban és Lengyelországban –, ezzel véget vetett a gondos ellenőrzés címén leplezni próbált protekcionizmusnak.
Ezeket az eredményeket az európai pénzügyi rendszer figyelemre méltó stabilitása közepette sikerült elérni, miközben visszatérő pénzügyi válságok söpörtek végig a világon. A tagállamok egy-egy bankjának bukása – BCCI, Crédit Lyonnais, Barings – elhanyagolható hatást gyakorolt mind a fiskális veszteségek, mind a növekedés tekintetében. Később vállalatvezetési botrányok sora söpört végig Ázsián és az USA-n (például Enron, WorldCom), s ez olyan következtetésekre ösztökélte az európaiakat, hogy az öreg kontinens valahogy meg tudta őrizni a magasabb normákat.
A subprime válság által kiváltott viharok véget vetettek ennek a felhőtlen kényelmességnek. A kormányok gazdaságpolitikájára nézve a legutóbbi fejleményekből hármas következtetés vonható le.
Először a jó hír: az Európai Központi Bank hatékony végső hitelezőnek bizonyult. Az intézmény a válság 2007. augusztusi kirobbanásakor gyorsan reagált, és interveniált, amikor támogatni kellett a bankközi piacot. Ezzel szemben a likviditásjuttatásban a Bank of England által – „morális kockázatok miatt” – tanúsított vonakodás elhibázott magatartásnak bizonyult.
Másodszor: az európai bankfelügyelet teljesítménye ugyanakkor messze elmaradt a követelményektől, emiatt hitelessége kérdésessé vált. A német pénzügyi hatóságok például súlyosan elmarasztalható toleranciát tanúsítottak a kereskedelmi bankok komplex, eszközökkel fedezett értékpapír-befektetéseivel szemben, amelyeket ráadásul a mérlegeiken kívül, bújtatott írországi műveletekkel hajtottak végre. Bár a hitelválság által leginkább érintett három német pénzintézet – Sachsen LB, IKB, WestLB – technikailag eleget tett a tőkemegfelelési követelményeknek, a bújtatott műveletek óriási, 30, 20 és 13 százalékos, teljes eszközarányos kockázatot jelentettek. Mindez arra utal, hogy sokkal szigorúbb felügyeletre van szükség. Nagy-Britanniában a Northern Rock összeomlása egyszerre három hatósági intézmény – a pénzügyminisztérium, a pénzügyi felügyelet és a Bank of England – működési problémáira is rámutatott. Franciaországban a nagy befektetési bankok belső kockázatkezelésének súlyos fogyatékosságaira derült fény, lásd a Calyon, a Natixis, majd a Société Générale esetét.
Végezetül, a jelenlegi pénzügyi zavarok rámutatnak Európa régi, de egyre sürgetőbb problémájára: hiányoznak a hiteles rendezési módok, amelyekre a határokon átnyúló bankválságok kezelésénél szükség lenne. Korábban a legtöbb bank a székhelye szerinti országra összpontosított, így a kockázatok is a nemzeti felügyelet hatáskörében bukkantak fel. Utóbb azonban az európai bankok drámai módon kiterjesztették a tevékenységüket. Tíz éve a nagyok az eszközállományuk egyhatodát tartották nyilván más tagállamban, ma ez a szám egyharmad. Az EU-n kívüli viszonylatokban ugyanez a mutató alig változott.
A mostani válság elültével nyilván folytatódnak a tagállamok közötti átvételek és fúziók, ez tovább növeli a határokon átnyúló bankválságok kockázatát. Ha nem jön létre a nagy nemzetközi bankok tevékenységét átfogni képes felügyelet, akkor a jövőbeni határokon átnyúló válság nagyobb veszteségekkel jár, mint amit Európa megengedhet magának.
A még kidolgozandó, pontos megoldásnak gyorsabb és pontosabb információval alátámasztott döntéseket kell lehetővé tennie, mégpedig a tagállami fiskális jogkörök tiszteletben tartása mellett.
Egy szigorú mandátumokhoz kötött rendszer sokkal hatékonyabb és egyértelműbb lehetne, mint ha egy mindent átfogó uniós pénzügyi szabályozó hatóságot hoznának létre. A jelenlegi hitelpiaci káosz felszínre hozta a sürgősség érzését, emiatt idővel talán az európai intézményektől idegenkedő Nagy-Britannia is feladná a szembenállását.
Walter Bagehot valamikor azt mondta, hogy „a pénz nem tudja menedzselni önmagát”. Ugyanígy a magánszektor sem lesz képes arra, hogy ebben a pénzügyi felfordulásban rendet teremtsen, mert ehhez jól adaptált közintézményekre van szükség. Egy naprakész EU-felügyeleti rendszer pedig a jövőben fontosabb lesz, mint valaha.
A szerző az európai Bruegel kutatóintézet munkatársa
Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org
