Surranópályák
Több mint furcsa, ahogy a munkaadók a jövő évi béremelések ügyét kezelik: miután pénteken az Országos Érdekegyeztető Tanácsban 3–5 százalékos ajánlásról írtak alá megállapodást a szakszervezetekkel, rögtön jelezték, hogy nem értenek egyet azzal, tegnap pedig már a 0–3 százalékos növelésre vonatkozó javaslatukat ismételték meg. Ha a vállalkozói oldalnak valóban az volt a szándéka az egyezség elfogadásával, hogy megőrizze a tradíciókat, a munkabékét és a munkahelyeket, akkor az így igencsak ellentmondásosra sikerült. A nézeteltérések szőnyeg alá söprése, majd az azt követő pálfordulás ugyanis nem jelent megoldást a problémákra, sőt, magát a fórumot is komolytalanná teszi.
Pedig ha valaha, akkor most komoly érvek lettek volna a munkaadók kezében, hogy a másik oldalt önmérsékletre bírják. A gazdasági recesszió jelei egyre riasztóbbak, hetente ezrek kerülnek az utcára, miközben az infláció jövőre 4 százalék alá zuhanhat. Értelmes párbeszéddel és kicsit több türelemmel talán rá lehetett volna venni a munkavállalók képviselőit annak belátására, hogy 2009 nem az életszínvonal megőrzéséről, hanem arról fog szólni, vajon mennyi munkahelyet lehet egyáltalán megmenteni.
A szakszervezetek persze nem könnyű tárgyalópartnerek. Igyekeznek például maximálisan kihasználni a rosszul megalkotott sztrájktörvény lehetőségeit. Példa erre a vasutasok teljesen abszurd munkabeszüntetése vagy a reptéri dolgozók bénító akciója. De az utóbbi esetben sem az lenne az ideális megoldás, hogy a munkáltató Görögországból „importál” sztrájktörőket, noha ez kétségtelenül frappáns válasz a kiszolgáltatottság enyhítésére.
A munkaügyi vitákat jó lenne visszaterelni a megfelelő fórumokra. Ehhez azonban nemcsak a mostaninál életszerűbb és hatékonyabb szabályok kellenek, hanem kiszámítható és kompromisszumkész partnerek is. Különben maradnak a surranópályák.
