EU-elnökségi vajúdás
Az ülés egy másfél éves konferenciasorozat nyitánya volt, amelyet az MTA Politikatudományi Intézete a majdani magyar EU-elnökség szakpolitikai kérdéseinek áttekintésére szentel. A pénteki megnyitón felszólalt neves előadók – kutatók, politikusok, közéleti személyiségek – mindenekelőtt arra mutattak rá, hogy a leendő magyar elnökség kapcsán egy sor kérdés ma még nagyon is nyitott. A legkevésbé még az tűnik problematikusnak, vajon az intézményi apparátus készül-e – készen lesz-e – 2011-re a közismerten hatalmas terhet jelentő elnökségi feladatok ellátására. Annál fajsúlyosabb kérdés, hogy vajon a társadalom, az ország egésze mennyit tud minderről, és képes lesz-e másfél év múlva élni az alkalommal. Ami aztán rögtön további kérdésként vetette fel: voltaképpen mit is kínál ez az „alkalom”, mire is lehet kihasználni egy elnökségi fél évet – hol húzódik a tényszerű lehetőségek és a tévhitek határa? Mennyiben tényleg „össztársadalmi esemény”, és mennyiben az intézményi, politikai, apparátusi elit projektje elsősorban? Mennyiben a nemzet „megmutatása” és – még inkább – a nemzeti érdekek érvényesítése ilyenkor a tét?
Sok szempontból elgondolkodtató kép rajzolódott ki. Például abból, ahogy társadalomtudósok és – főként az európai oldalt is jól látó, mert például az Európai Parlamentben képviselőként „szolgáló” – politikusok visszatérően az EU-tagság ténye és a társadalom napi közérzete között fennálló tetemes távolságról beszéltek. „Ez egy rosszkedvű, napi gondokkal küszködő, depressziós, mélyen megosztott ország”, amely jelenlegi „lelkiállapotában” aligha áll készen, hogy sikerre vigyen egy EU-elnökségi projektet, úgyhogy sürgős „terápiára” lenne szükség a hátralévő másfél évben, ha változást akarnak elérni – vélték elsősorban társadalomkutatók a vitában.
Az uniós elnökség napi technikai feladataival jobban tisztában lévő hozzászólók szavaiból idővel „többségi véleményként” kitűnt, hogy szűken véve a leendő elnökség „sikere” döntő részben mégiscsak azon múlik majd, vajon az EU-ügyek menedzselését célzó stafétabot átvétele után a magyar intézményi apparátus – és az akkor azt felügyelő magyar politikai elit – mennyiben lesz képes közvetlen uniós folyamatokat hatékonyan, eredményesen, ahol szükséges, ott kellően rugalmasan, kreatívan is kezelni. Ha ez összejön, abból a magyar EU-politika alkalmasint évekre szóló politikai tőkét halmozhat fel, amelyet az elnökség utáni években, a nemzeti törekvéseket célzó érdekérvényesítésben is jól kamatoztathat. Számos előadó arra is nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy konkrétan az „elnökségi fél év” éppen hogy nem a nemzeti célok megjelenítésére szolgál. Minden olyan elnökség, amelyiknél a hangsúly ebbe az irányba mozdult el, általában hiteltelenné, erőfeszítéseit tekintve viszonylag eredménytelenné vált. De ha az elnökség jól szolgálta a tagok érdekeit, utána nagyságrendekkel megnövekedett mozgástér állhat immár a nemzeti politikai lobbizás rendelkezésére is.
Az elnökség azonban egyúttal lehetőség is. Például arra, hogy az ország – azáltal, hogy fél évig az ő politikusai-diplomatái állnak az uniós ügyek középpontjában – egyéb vonatkozásokban is magára vonja a figyelmet, nemzeti rendezvényei kapcsán előnyös, vonzó oldaláról mutatkozzon be. És lehetőség arra is, hogy ugyanezt befelé, a honi közvélemény felé is közvetítve áttörést lehessen elérni az ország „EU-tudatának” radikális javításában.
Az előbbivel – ha hinni lehet az illetékesek beszámolóinak – jó eséllyel nem lesz gond. Az utóbbi eléréséhez az utolsó percben van a munka megkezdése. Mert amúgy a lehetőség valóban egyedülálló.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
