Szabadulás a láncoktól
Kevesen vitatják, hogy szükség volt már az állami beavatkozásra az építőipar gondjainak kezeléséhez. A 300 ezer főt foglalkoztató ágazat termelése 2005-ös csúcsa óta gyakorlatilag folyamatosan csökken, az akkori volumen mára már közel 30 százalékkal zuhant. Előbb az állami megrendelések estek vissza, később a lakásépítési láz is kifulladt, most pedig nyakunkon a gazdasági és hitelválság.
Az uniós forrásokból beígért 1800 milliárd forintnyi új projekt – ha valóban megvalósul – talán enyhíthet az ágazat problémáin, de nem csak a kereslettel van itt baj. Az építőipar ugyanis már régóta a beteg magyar gazdaság legfertőzöttebb részének számít. A magas munkaerőköltségek miatt az egy vállalkozásra jutó foglalkoztatottak száma hatoda például a szlovákiainak, gyakori a feketemunka, és emiatt alakult ki az alvállalkozókra épülő rendszer is. A szétaprózott tulajdonosi szerkezetben rendkívül sok a kifizetetlen számlákat maguk mögött hagyó, kiürített, majd új néven megjelenő vállalkozás: az első negyedévben 15 százalékkal nőtt a felszámolt építőipari cégek száma, köztük egyre több a nagy árbevételű. Az így felhalmozott lántctartozások összege több száz milliárd forintra rúg.
Talán a Megyeri híd minap feljelentéssel végződő botrányának is köszönhető, hogy a politika – érthetetlenül hosszú tétlenkedés után – végre törvényt fogadott el a visszaélések viszszaszorítására, ráadásul négypárti beterjesztéssel. A „biztos kéz” beiktatása, a jó adózók előnyben részesítése a közberuházásoknál, a csalárd vállalkozások visszaszorítása, a kötelező szakmai regisztráció előírása mind növelheti a bizalmat a szereplők között. Még akkor is, ha igazuk van a szakmai bírálóknak: mindez pluszadminisztrációt és -költséget ró rájuk, az állam pedig a törvény nélkül is fizethetne pontosan.
Most már tényleg „csak” a megrendelések hiányoznak...
