Végtelen szappanopera
Folytatásos teleregénynek is beillene az, ami a két vezető hazai kereskedelmi televízió 2009-es műsor-szolgáltatási díja körül zajlik immáron jó fél éve. Az RTL Klub és a TV2 eddig háromszor – tavaly ősszel, ez év elején, majd tavasszal – kérte a földfelszíni televíziós sugárzás együttesen mintegy 3,5 milliárd forintra rúgó idei koncessziós díjának a mérséklését, ám míg az első két kérelmet az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) viszonylag rövid időn belül elutasította, a harmadikkal kapcsolatban immáron két és fél hónapja nem tud dűlőre jutni.
Választ a médiahatóság a tegnapi ülésen sem adott a két csatorna kérésére, annak ellenére sem, hogy a két kereskedelmi csatornának hétfőig be kell fizetnie a koncessziós díjat.
Pedig lassan jó lenne pontot tenni a történet végére, a „díjügy” ugyanis mostanra mindenkit mindenkivel összeugrasztott: a médiahatóságot a kereskedelmi televíziókkal, a kereskedelmi televíziókat a közszolgálati csatornákkal, a közszolgálati csatornákat pedig a médiahatóssággal.
Az RTL Klub és a TV2 álláspontja saját szemszögéből érthető. A válság nyomán zuhanó hirdetési bevételek (az első negyedéves adatok szerint előbbinél 16, utóbbinál ennek mintegy a fele volt a visszaesés éves mértéke) átírták az üzleti környezetet, ezért a korábbinál kevesebbet „ér” a koncesszió, ennek a díjában is látszania kellene. A televíziók szerint a rendszer amúgy sem igazságos, a díjat ugyanis nem arányosan, mondjuk az árbevételhez viszonyítva állapítják meg.
Saját szemszögükből nem kevésbé érthető a közszolgálati csatornák álláspontja is. A Magyar Televízió és a Duna Televízió élesen ellenzi a műsor-szolgáltatási díj csökkentését, annak egy része ugyanis a kasszájukba közvetlenül befolyó finanszírozási forrás. Ha kiesne, a jelenlegi költségvetési helyzetben nem tűnik túl valószínűnek, hogy az állam kipótolná, ez viszont további megszorításokat, leépítéseket jelentene a válság által amúgy is megviselt csatornák számára.
Ebben a helyzetben az ORTT-nek kellene átvágnia a gordiuszi csomót, ám a politikai delegáltakból álló testület – leképezve a hazai nagypolitikát – végletesen megosztott. A kormánypárti tagok inkább a kereskedelmi csatornák felé húznak (piaci pletykák szerint így próbálnak szimpátiapontokat szerezni a tévéknél a közvélemény-kutatások szerint nem túl fényesen szereplő pártjaiknak), az ellenzéki delegáltak viszont – részben ideológiai, részben gyakorlati alapon – elleneznek bármiféle könnyítést (egyik legerősebb érvük, hogy mindkét kereskedelmi tévé rekorderedményt ért el tavaly).
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a játszmának része a digitális átállás is. A műsor-szolgáltatási díj egy része a digitális földfelszíni sugárzásra való átállást hivatott finanszírozni, emiatt az ORTT egyes tagjai azzal érvelnek, hogy a díj csökkentése veszélybe sodorná a technológiai váltást. A másik oldalról viszont a két kereskedelmi csatorna a legutóbbi időkig igen mérsékelt lelkesedéssel vett részt az átállás előkészítésében, piaci pletykák szerint más okok mellett azért, hogy így próbálják meg elérni a díj csökkentését.
Bárhogy legyen is, az túlzás nélkül kimondható: a mai magyar médiaszabályozás az átgondolatlan törvény miatt kaotikus, eszközrendszere alacsony hatékonyságú, gyakorlati működése pedig a piaci szereplők számára üzleti, míg a közszolgálatiak számára létbizonytalanságot jelent. A piaci szereplők kiszámíthatatlannak tartják a rendszert, a terheket túl magasnak, a közszolgálatiak viszont – normatív finanszírozás híján – az állam, ergo a politika folyamatos jóakaratára vannak utalva. A rendszer senkinek sem jó, ám a megváltoztatásához kétharmados parlamenti többség, tehát politikai egyetértés kellene. Erre azonban még jó ideig nem lesz esély Magyarországon.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
