Cégtemetők és balekok
Minden emberi tevékenység mozgatórugója a haszonszerzés, de arról, hogy eközben a mások, tehát a köz érdekei ne sérüljenek súlyosan és aránytalanul, a megfelelő törvények meghozatalával és annak betartatásával az államnak kell gondoskodnia. Nem hanyagolható el azonban a tranzakciókban részt vevő egyének felelőssége sem, hogy megtettek-e minden tőlük elvárhatót a lehetséges érdeksérelem kockázatának minimalizálására. Magyarországon óriási bajok vannak mindkét szférában.
Hogy mekkora mértékűek, azt jól példázza az iregszemcsei cégtemető esete. Egy ügy kapcsán bukkantunk rá nemrég arra a Tolna megyei településen élő „vállalkozóra”, akinek a tulajdonában 458 cég van, s ezekből 237 székhelyét egy földszintes parasztházba jegyeztették be. Most nem időznék el annál, hogy az ügy jogi és közigazgatási szereplőit terheli-e valamilyen felelősség az abszurd helyzet kialakulásáért, sokkal tanulságosabbnak tartom az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium (IRM) reagálását a Tolna Megyei Bíróság törvénymódosítási javaslatára. Ez arról szólt, hogy a tartozást felhalmozó cégekre jegyezzenek be elidegenítési és terhelési tilalmat. Az IRM viszont „csak alkotmányos megalapozottság esetén fontolja meg, kezdeményez-e törvénymódosítást, mivel az elidegenítési és terhelési tilalom a vállalkozási szabadság alkotmányos jogának egyik legsúlyosabb korlátozása.” Ez az állásfoglalás végtelen reménytelenséggel tölt el. Nincs benne ígéret, hiányzik belőle a probléma megoldása iránti vágy – azt üzeni, hazánkban nem a valós helyzetekhez készítünk szabályozást, hanem fordítva, a törvényekhez próbáljuk faragni világunkat.
Ennek az önpusztító tevékenységnek az eredménye, hogy bár emberek százai foglalkoznak cégek eltüntetésével, a bíróságok ezekért jogerős ítéletben talán még soha senkit sem marasztaltak el, mivel egyszer sem sikerült bizonyítani a csalárd szándékot, rosszhiszeműséget. Pedig lehet, elég lenne az eladás napján mérlegadásra kötelezni a céget, segítséget nyújtva ezzel a cégbíróságoknak az eladó és a vásárló valós elképzeléseinek a tisztázásához. Egy olyan minisztériumi reagálást várok, amelyben arról biztosítják a gazdasági élet szereplőit, hogy záros határidőn belül megoldást találnak az áldatlan állapot megszüntetésére.
Ami még a szabályozás alkalmatlanságánál is megdöbbentőbb, az az üzleti élet szereplőinek a felelőtlensége. Mintha nem is a saját cégükről, vagyonukról lenne szó. Nap mint nap botlunk olyan vállalkozásokba, amelyek milliós értékeket adtak át önként és örömmel anélkül, hogy egy kicsit is utánanéztek volna a vevőnek. A vevőmonitoring, amely Nyugat-Európában még az állandó partnerek esetében is mindennapos gyakorlat, Magyarországon szinte teljesen ismeretlen fogalom. Az aktívan működő hazai cégek csupán 3 százaléka ellenőrzi rendszeresen üzletfelei aktuális pénzügyi helyzetét és működési változásait.
A fizetési kötelezettség alóli kibújás alapmódszerei pedig változatlanok. A fizetni nem akaró ügyfél kifogásolja a teljesítést, a számlát, ezzel perbe kényszeríti a céget. Kifogásolni viszont azért tud, mert lyukak tátonganak a hitelező cég adminisztrációs rendszerén. Nincs szerződés, hiányzik a szállítólevél, a teljesítésigazolás, nincs felszólító levél.
Ne feledjük, az átveréshez a tettesen kívül balek is szükségeltetik. Olyan tökéletes jogszabályrendszer nincs és nem is lesz, amely a saját hibáinktól, rossz döntéseinktől is megvéd. Egyszer eljöhet az idő, amikor a károsultak megkapják az elégtételt, az őket kifosztók rács mögé kerülnek, de ne legyenek illúzióink, az értékek nem kerülnek elő, s a cechet a legtöbb esetben akkor is ők állják majd. Ennek elkerülésére azt tanácsolom mindenkinek: inkább tartsák esetleg túlzottan gyanakvónak, semmint később az derüljön ki, felelőtlen volt, és jóhiszeműségét kihasználva egyszerűen átejtették.
A szerző a Direktinfo Kft. ügyvezetője
