Főúr, fizetek!

Sokakban él az az illúzió, hogy a 70 éve legsúlyosabb pénzügyi és gazdasági válságot immár magunk mögött hagytuk, vagy legalábbis elértük a mélypontját. A fellendülés első zöldhajtásai megjelentek – akár a tőkepiacokon, akár a reálgazdaságban –, a bizalom és a kockázatvállalási hajlandóság kezd visszatérni. Megúsztuk volna ennyivel?

Azt valóban aligha gondolhattuk, hogy a Lehman Brothers tavaly szeptemberi csődje után bekövetkező pánik ilyen gyorsan enyhülhet. Ehhez azonban az kellett, hogy a világ vezető államai irdatlan összegeket pumpáljanak a gazdaságba. Az IMF becslése szerint a húsz legnagyobb ország költségvetési hiánya az idén és jövőre egyaránt GDP 5,5 százalékával nőhet meg a válság előtti szinthez képest. Ebből 2, illetve 1,6 százalék az egyedi ösztönző intézkedéseknek köszönhető, a többi az úgynevezett automatikus stabilizátorok hatása.

A G20 csoport államadóssága 2014-ig a GDP 40 százalékával emelkedhet, erre a II. világháború óta nem volt példa. És akkor még nem említettük az ugyancsak óriási állami garanciákat vagy a jegybankok nem szokványos eszközvásárlásait.

Nem történt tehát más, mint hogy az állam átvállalta azoknak a veszteségeknek a nagy részét, amelyeket a magánszektor az elégtelen szabályozás és rossz kockázatkezelés miatt felhalmozott. Ha nem így tett volna, még nagyobb és tar-tósabb lett volna a zuhanás. De a dolog így sem veszélytelen.

Az ilyen mértékű fiskális és monetáris ösztönzés ugyanis fenntarthatatlan. Előbb-utóbb vissza kell fizetni az adósságot, ráadásul drágábban, mint most. A magánszektor adó- és kamatemelésre számíthat, valamint az infláció megugrására. Nem véletlen, hogy Peer Steinbrück német pénzügyminiszter már a következő G20-csúcsra összehangolt kilépési stratégiát sürget a mostani expanzióból. Ami nem lesz kellemes.

Az ebéd után ugyanis mindig jön a fizetőpincér.