"150 kórházat egy tízmilliós ország közpénzekből nem tud fenntartani"

Lehet valami igazság abban, hogy az évről évre menetrendszerűen kirobbanó egészségügyi csetepaté az ágazatban túlzottan eluralkodott és rosszul értelmezett „demokrácia” következménye. Az önkormányzatok például – tisztelet a kivételnek –, akár szükség van a tulajdonukban lévő intézményre, akár nincs, ragaszkodnak hozzá. Tudják persze, hogy 150 kórházat egy tízmilliós ország közpénzekből nem tud fenntartani, de úgy vélik: zárják be inkább a szomszédos intézményt. Az önkényes kórházkarcsúsításba pedig már nem egy miniszter bukott bele. A közpénzből finanszírozott ellátási csomag pontos meghatározásától is úgy félnek a kormányok, mint ördög a tömjénfüsttől.

Az államnak kell hát rendet vágnia, hiszen alkotmányos joga és kötelessége polgárai testi-lelki egészségének a megóvása – mondják mind többen. A rendcsinálás persze nem államosítás. De megköveteli az egészségügy központi tervezését és szervezését, irányítását, a gyógyítás, a gyógyítók megtépázott rangjának, a betegek elveszett bizalmának a visszaadását.

Az egészségügy és a nemzetgazdaság
Világgazdaság XIX. egészségügyi konferencia
2009. október 29.

Nehéz műtét lesz, de nincs vesztegetni való idő. Az egészségügy nagyon beteg. Nem engedhető meg, hogy végképp ledöntse lábáról a pénztelenség és a pazarlás együtteséből fakadó erkölcsi nyomorúság.

A gazdasági válság jó alkalom lehet a közmegegyezésre, a szükségletekhez igazodó egészségügyi intézményrendszer kialakítására. A konszolidált egészségügy vonzóbb lesz a magántőkének is, amire égető szüksége van. Így akár középtávon megváltozhat az ágazat közmegítélése. És elfogadják a tényt: az egészségügy, az egészségipar nyomorúságos állapotában is nagyobb hasznot ad a nemzetgazdaságnak, mint amennyit kihasít a közös kasszából.