Az erő velünk van?

Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a hét második felében Brüszszelben zajló EU-csúcs résztvevői. Miközben a külvilág felé – Európa nagyobb globális szerepvállalási szándékaival összhangban, a decemberi klímacsúccsal és a lisszaboni szerződés ratifikálásának lezárásával kapcsolatban – az integráció erejét és hatékonyságát kellene bizonyítaniuk, egymást érték az „egységbontó” lépések.

Már jó ideje sasszézik velük Václav Klaus elnök, aki – úgy tűnhet, merő magamutogatásból – meg tudta állítani az időt az EU-ban. Az írek több mint három hete megtartott – és támogató végeredménnyel zárult – referenduma után már csak a cseh vezető nem írta alá a dokumentum ratifikációs okmányát, és csak remélni lehet, hogy igaz: elfogadja a soros elnök svédek arcmentő ajánlatát. Lapzártánkig azonban csak az volt biztos, hogy nem tartotta be első adott szavát, miszerint az írek döntésétől tette függővé a szignóját.

Rossz nézni azt is, ahogy a globális hatalomra törő, a lisszaboni szerződéssel megújulni igyekvő EU képtelen találni magának egy rátermett elnököt, aki majd markánsan képviselné a nemzetközi porondon. Kifejezetten szegénységi bizonyítvány a több szempontból is megkérdőjelezhető Tony Blair volt brit miniszterelnök nevének emlegetése, amellyel tévútra sodorhatják Európát és magát az integrációt is.

Itt tartunk most. Vajon marad-e az erő helyett a bizonytalanság a brüsszeli csúcs után az EU-ban? KoM