A versenypolitika és az antitröszt-ellenforradalom
Mindez központi jelentőségű kérdés az olyan ágazatokban, mint a bankszektor, ahol egy intézmény egészségességéről való benyomásnak alapvető jelentősége van a versenyképesség szempontjából. Példaként említik a bajba jutott legnagyobb brit jelzálog-hitelező, az HBOS átvételét a Lloyds TSB által, amit az ottani versenyhivatal is ellenzett, főleg annak okán, hogy ez utóbbinak még 2001-ben megtiltották az Abbey National Bank felvásárlását. Az Egyesült Államokban a befektetési banki szektor szanálása során a JPMorgan kényszerűen átvette a Bear Stearns céget, a Bank of America pedig a Merrill Lynch bankházat. Az eredmény az lett, hogy a megmaradó intézmények között jelentősen gyengült a verseny.
A versenypolitikát eredetileg arra hangolták, hogy kezelni tudja egyes cégek válságát, ezért csaknem megroppant, amikor kitört egy rendszerszintű krízis. A jelenség a bankszektoron kívül más ágazatokra is érvényes, például az autóiparra. Masszív támogatási akciókkal tartanak ugyanis életben gyenge hatékonyságú, korábban beágyazódott cégeket, ezzel korlátozzák a termelékenyebb gyártók növekedését, és ami ennél is rosszabb, akadályozzák új szereplők megjelenését az adott területen. Az Európai Unióban a nemzeti kormányok a szubvenciókkal igyekeznek versenyezni, hogy az autóiparban esedékes kapacitáskiigazítások költségeit a szomszédjukra tolják át, mint azt az Opel esete is igazolja.
Az autóiparban és a bankszektorban a kapacitásfelesleg csökkentését célzó konszolidáció jelenlegi gyakorlata azzal fenyeget, hogy tartósan versenyellenes piaci struktúrák jönnek létre. Amíg pedig ezek a struktúrák képesek az új belépők távoltartására, addig háttérbe szorítható a piaci fegyelem. Ezt a fogyasztó sínyli meg.
Pontosan a nagy pénzügyi, autóipari és más cégek mérete, illetve hatalma volt az a tényező, amely meghatározta a szabályozás és az állami beavatkozás körét. A jelenlegi válság kialakulásában az amerikai befektetési banki szektor befolyását és lobbizását tartják döntő tényezőnek, amellyel fellazították a korábbi óvatos szabályozást. Abban is sokan egyetértenek, hogy az ágazat magának a válságnak a megoldását célzó intézkedéseket is képes döntően meghatározni. A folyamatban a „három nagy” amerikai autógyár szerepe szintén nyilvánvaló, dacára a hatékonyságban és a fogyasztóknak kínált értékben meglévő korábbi, gyatra eredményüknek.
Figyelemre méltó, hogy például a fogyasztói igényekre szemlátomást érzéketlen General Motors esetében vita bontakozott ki arról, nem kellene-e kényszeríteni a céget jobb üzemanyag-hatékonyságú járművek előállítására.
Ha a nagy cégek – a politikai folyamatokra és a szabályozásra gyakorolt hatásuk révén – tetszésük szerint tudják a saját előnyükre alakítani a játékszabályokat, képesek távol tartani az iparágtól az új belépőket, és mindennek költségeit a társadalomra hárítják, akkor merőben új perspektívák elé kerül a versenypolitika. Vagy talán nem is annyira új helyzet elé.
A trösztellenes politika a XIX. század elején alakult ki az Egyesült Államokban, abból a mély gyanakvásból, amellyel akkor a nagy cégek méreteire és az ebből eredő hatalomkoncentrációra tekintettek. Ez a némileg populista nézet később helytadott olyan trösztellenes törekvéseknek, amelyek a hatékonyságra összpontosítottak. Ezek nem önmagukban a méreteket, hanem a piaci erőt vizsgálták, hiszen ez vezetett a magas árakhoz, a változatosság és az innováció hiányához. Idővel Európában is a hatékonysági nézőpont vált elsődlegessé a versenypolitika alakításában.
A jelenlegi válság azonban ismét felvetette a kérdést, hogy vajon lenne-e haszna a trösztellenes fellépés populista megközelítésének, amely a túlzott befolyással járó cégméretek korlátozására irányulna. Itt nemcsak az a szempont jelentkezik, hogy rendszerszinten létfontosságúvá váló cégek zsarolni tudják a társadalmat, hanem az a képesség is, hogy a játékszabályokat módosítani lehet a közösség rovására. Az a felfogás, hogy „ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”, mára alig tartható, ha egyáltalán valaha is az volt.
Egy dolog természetesen a probléma felismerése, és megint más a vele szembeni fellépés. Megfelelő szabályozással kényszeríteni lehet arra cégeket, hogy viseljék maguk a társadalomra hárítani tervezett költségeket (például a bankoknál érvényesíthetők bizonyos tőkemegfelelési követelmények). Az azonban korántsem egyértelmű, hogy mi legyen a cégméretek növekedésével együtt járó, „túlzott” befolyással.
A cégek méreteinek a korlátozása nagyon durva eszköz. Alkalmazása egyet jelent annak elismerésével, hogy megbuktak azok a demokratikus ellenőrzési mechanizmusok, amelyekkel meg lehet hiúsítani, hogy az erős lobbik a társadalmi jóléttel ellentétes szabályozást kényszerítsenek ki. Ha a fékek és ellensúlyok hatékony módszereit nem sikerül érvényesíteni, akkor ismét divatba jöhetnek a XIX. századi antitröszteljárások. Inkább előbb, mint utóbb.
A szerző a spanyolországi IESE Business School közgazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
