Egyensúlykeresés
Sovány vigasz, de a régió más országainak munkavállalói sem jártak jobban. A különbség az, hogy ott az EU-csatlakozást övező befektetői eufória bizonyult túlzottnak, és nem a kormány bérpolitikája miatt következett be jövedelemkiáramlás. Így csak az utóbbi egy-két évben érkezett a korrekció, míg nálunk ez évekre elnyújtva, kisebb egyszeri megrázkódtatással járt. Azon lehet vitatkozni, hogy ki járt összességében jobban, de úgy látszik, tartósan nem tudnak elszakadni a fizetések a gazdaság aktuális állapotától.
Most tehát a sok felesleges kitérő után egy egyensúly közeli kiindulópontban vagyunk, amelyet remélhetőleg nem tesz tönkre egy újabb felelőtlen kormányzati beavatkozás. Hogy egy fenntartható növekedési pályára állhassunk, annak a szemléletnek kellene elterjednie, hogy csak a teljesítményjavulásra lehet fizetésemelést alapozni. Nem biztos azonban, hogy mindez a mostani intézményi környezetben is megvalósulhat.
A múlt heti BKV-sztrájk is megmutatta, hogy az állami alkalmazottak képviselete milyen erős, sokkal erősebb, mint a magánszféráé, és ezzel tisztában is vannak. Szerencsés lenne, ha ez a felállás megváltozna, mert amellett, hogy a nagy zsarolási potenciállal bíró közszolgáknak nem szabadna sakkban tartani az őket finanszírozó százezreket, talán az egész egyensúlyvesztés elkerülhető lett volna más erőviszonyok mellett. Ha ugyanis a kormányzatnak kisebb lenne a befolyása az átlagbérre, nem tudna szavazatokat szerezni ilyen ígéretekre alapozva, és nem tudná eltéríteni évekre az egyensúlyi pályától a gazdasági folyamatokat.
