Mit tanulhatunk Dánia nukleáris fordulatából?
Ha néhány évvel ezelőtt valaki azt állítja, hogy Dánia ismét komolyan foglalkozni kezd az atomenergia lehetőségével, sokan csak legyintettek volna. A világ egyik legsikeresebb szélenergia-országa éppen arra volt bizonyíték, hogy a zöld átmenet nukleáris energia nélkül is elképzelhető. Mostanra nagyot változott a világ: Koppenhága a kis moduláris atomreaktorokban (SMR) rejlő lehetőségeket vizsgálja , miközben továbbra is egyértelműen kitart a szél- és napenergia mellett.
Ez a fordulat azonban nem az eredeti dán modell cáfolataként, sokkal inkább annak felnőttkori változataként értelmezhető. A megújulók sikere ugyanis sokkal láthatóbbá tette a rendszerek szűkösségeit. Ha sok a szél- és napenergia, akkor olcsó, tiszta és hazai forrásból származó áram kerülhet a hálózatba.
A fogyasztó azonban nem csak akkor szeretne áramot, amikor a termelési görbék szépek: energiára akkor is szükség van, amikor nem fúj a szél vagy nem süt a nap.
Ráadásul egyre többre, mivel a digitalizáció, az adatközpontok, az ipar elektrifikációja, a klímahasználat vagy a hőszivattyúk terjedése tovább növeli ezt az igényt.
Atomenergia kapaciások fejlesztése Európában
Románia egészen más irányból jutott a dánokhoz hasonló felismerésre. Náluk aligha beszélhetünk a szélenergia nemzeti mítoszáról, annál inkább az energiafüggetlenség, az ipari felzárkózás és a térségi szerepvállalás igényéről. Miközben rekordtempóban fejleszti a megújulóenergia-kapacitásait és a Fekete-tenger földgázkészleteire is támaszkodik, keleti szomszédunk új atomerőmű-blokkokat épít Cernavodában és SMR-programot indított Doicești-ben. Bukarest nem egyetlen zászló alá sorolja az energiapolitikát, hanem csökkenteni akarja a kiszolgáltatottságát: nagyon is tudatos energiamixszel tágítja a mozgásterét.
Szintén új nukleáris kapacitások előkészítésén dolgozik a svéd kormány, miközben a vízenergia, a szélenergia és a hálózatfejlesztés is a kép része marad. Ez megint nem visszafordulás, sokkal inkább alkalmazkodás: egy erősen villamosított, iparilag fejlett országról van szó, ahol a klímacélok, az acélipar zöldítése, az akkumulátorgyártás és a digitális infrastruktúra együtt növeli az áramigényt. Ha pedig a gazdaság több tiszta áramot kér, akkor az energiarendszernek nagyobbnak, stabilabbnak és rugalmasabbnak kell lennie.
Különösen tanulságos Belgium esete, ahol az orosz-ukrán háború, az árrobbanás és a gázpiaci bizonytalanságok miatt gondolták újra az üzemidő-hosszabbítást, levéve a napirendről a korábban tervezett atomkivezetést. Végül ott van Németország, ahol az atomkorszakot hivatalosan is lezárták, a megújuló kapacitások bővülnek, a szén kivezetése továbbra is cél, de közben egyre több fejfájást okoz a hálózatok, a tárolás, a tartalékkapacitások és az ipari versenyképesség ügye.
És hogy milyen tanulságokat vonhat le ezekből Magyarország? Azt mindenképpen, hogy egyszerre kell beszélnünk nukleáris kapacitásról, megújulókról, földgázról, tárolásról, hálózatfejlesztésről. Nem egymás helyett, hanem egymás mellett.
És az is tanulság, hogy az atomenergia fontos része ennek a képnek. Stabil, alacsony karbonintenzitású termelést adhat, hosszú távon hozzájárulhat az ellátásbiztonsághoz, mérsékelheti az importkitettséget. Ugyanakkor nem szabályozási csodaszer: nem arra találták ki, hogy percről percre kövesse a naperőművek termelését, a fogyasztási csúcsokat vagy a piaci kilengéseket. A rugalmasságot más eszközök adják: gyorsan indítható gázmotoros erőművek, tárolók, aggregátorok, és ide sorolhatjuk az okos vezérlést, a keresletoldali megoldásokat és a digitális rendszereket is.
A legfontosabb pedig az a felismerés, amely a példaként említett országokban már megszületett:
a karbonsemleges energiaellátás nem attól válik működőképessé, hogy egyre több kapacitást írunk fel egy táblázatba. Hanem attól, hogy a rendszer képes együtt élni az időjárással, a fogyasztói szokások változásával, az ipari igényekkel és a geopolitikai bizonytalansággal.
Már nem az számít, melyik technológia mellett tesszük le a voksunkat, hanem az, hogy amikor felkapcsoljuk a villanyt, mögötte egy működő, ellenálló és tiszta rendszer álljon. A korábbi dogmák kora lejárt az energiapolitikában: arra a kérdésre kell választ találnunk, hogy milyen rendszer képes biztonságosan, megfizethetően és fenntarthatóan kiszolgálni a társadalmat.
