Euróövezeti tanulságok

Az euróövezet egyes tagországainak egymástól markánsan eltérő gazdasági folyamatai már a válság előtt is jól ismertek voltak. Az euróövezet egészére szabott kamatpolitika ugyanis a magasabb növekedésű és inflációjú országokban alacsony reálkamathoz vezetett, ez fűtötte a hitelbővülést és az ingatlanárak emelkedését. A válság súlyos igazodást követelt ezen országoktól, ahogyan például Gaál Csaba helyesen hívta fel erre a figyelmet a Világgazdaságban, egyben megkérdőjelezve a mielőbbi csatlakozás szükségességét. Vajon valóban csak egy lufi volt a válság előtti növekedés a periferikus euróövezeti országokban? És vajon Magyarország számára a kinnmaradás több előnnyel járna a csatlakozásnál?

Írország példája különösen érdekes, mivel itt párhuzamosan bontakozott ki az ingatlanlufi, a bankrendszer mérlegfőösszegének drasztikus növekedése, valamint a magas technológiára épülő feldolgozóipar. Utóbbival kapcsolatban azonban sokan szem elől tévesztik, hogy az ír feldolgozóiparban a bérek növekedése lépést tartott a termelékenységbővüléssel, azaz a fő exportáló szektor versenyképessége nem romlott. A túlzott bérnövekedés a szolgáltatásokat és különösen az építőipart jellemezte. A válság hatására az euróövezeti országok közül az ír GDP esik vissza a legnagyobb mértékben, de az egy főre jutó GDP még így is húsz százalékkal meg fogja haladni a zóna átlagát, és a válság után az euróövezet átlagánál nagyobb ír növekedést valószínűsítenek az előrejelzők. Írország ezért a szememben továbbra is pozitív példa, de természetesen sokat kell tanulni a tapasztalataiból.

Egy másik pozitív példa Németországé. Itt a kezdeti versenyképességi hátrányt a béreknek a termelékenységnövekedéstől elmaradó emelkedésével kezelték, és emiatt az export nagymértékben bővülhetett. Negatív példa azonban Portugália, ahol a kezdeti versenyképességi hátrányt nem tudták kezelni, és kiábrándító gazdasági teljesítmény mutatkozott az euróövezeti csatlakozás után. A fő negatív példa pedig Görögország, ahol a versenyképesség is romlott, és a kormányzat is katasztrofális gazdaságpolitikát folytatott. Vannak tehát összességében pozitív és negatív példák is.
A közös valutának (a válságtól függetlenül) jól ismert előnyei vannak, mint például a valutaárfolyam ingadozásának és az ebből adódó bizonytalanságnak, valamint a tranzakciós költségeknek a kiküszöbölése, a külkereskedelmi és pénzügyi integráció előmozdítása, az árak könnyű összehasonlíthatósága és ezek által a verseny fokozása. A csatlakozással járó kockázatiprémium-csökkenés az adósságszolgálatot mérsékli, és a monetáris politikának a nagy tekintélyű EKB kezébe helyezése hitelességnövelő. A tagság a költségvetési politikát is jobban korlátozza „jó időkben”, rossz napok esetén pedig jobban lehetővé teszi a visszaesés tompítását.
Magyarországnak ezeket és a többi előnyt kell összevetnie a tagság negatívumaival és az euróövezeti országok tapasztalataival. A válság előtt úgy gondoltam, hogy a felzárkózó gazdaságok számára, amelyekben az árszínvonal is közeledik a fejlett országok átlagához, előnyösebb a lebegő árfolyamrendszer az önálló monetáris politika megtartásával, még ha számos tényező is szűkíti ilyen országokban a monetáris politika mozgásterét. Természetesen ez sem garancia a sikerre, ahogyan ezt a magyar példa világosan megmutatta a válság előtti években. A csehek és lengyelek azonban sok szempontból sikeresek voltak. A válság ugyanakkor rávilágított, hogy alacsony gazdaságpolitikai hitelességű országokban nagyon súlyos következményei lehetnek a pénzügyi piacok szeszélyességének. Ezért bár a csehek és a lengyelek esetén továbbra is az önálló valuta fenntartása jelenti a legjobb megoldást, hazánkban a mérleg nyelve a csatlakozás felé billen.


A szerző a brüsszeli Bruegel intézet és az MTA Közgazdaságtudományi Intézet kutatója, a Budapesti Corvinus Egyetem docense