Abban a legtöbb közgazdász egyetért, hogy a jüan valószínűleg alulértékelt. Az egyensúlyhoz képest fennálló eltérés mértéke azonban továbbra is nyitott kérdés. A közgazdász Menzie Chinn a vásárlóerő-paritást vette alapul, ennek alapján 40 százalék körüli alulértékeltséget állapított meg. Nick Lardy és Morris Goldstein arra utal, hogy 2008 végén a jüan valószínűleg csak 12-16 százalékkal volt alulértékelve. A Pekingi Egyetemen Jang Jao az eltérést 10 százaléknál kisebbre tette.

Tegyük fel, hogy Kína hirtelen és nagy arányban – mondjuk 40 százalékkal – felértékelné a valutáját. A vállalatok nyomban elveszítenék a versenyképességüket, így nem tudnának tovább exportálni. Az így keletkező piaci vákuumot valószínűleg gyorsan betöltené valamely más, alacsony költségszinten termelő állam, például Vietnam vagy India, amelyek nyomott bérszínvonalával az Egyesült Államok szintén nem tud versenyezni, így az USA-ban nem javulna a foglalkoztatás.

Tételezzünk fel Peking részéről kisebb mértékű felértékelést, amelytől megemelkedne az Amerikába szállított kínai exportcikkek árszínvonala, és csökkenne a szállítók profitja. Ennek nyomán meglódulna az infláció az USA-ban, a Fed a monetáris politika szigorítására kényszerülne, s ez aláásná az ottani ingatag fellendülést. Emiatt újabb nehézségek támadnának a világ két legnagyobbjának tekintett gazdaságban, az amerikaiban és a kínaiban. Globális viszonylatban ez visszavetné a befektetői bizalmat, és tovább sújtaná az amerikai foglalkoztatást.
Bármelyik variánst vegyük is tehát, Amerikában nem javulna a munkaerő iránti kereslet, és a kereskedelmi hiány sem csökkenne. Akkor tehát miről beszélünk? A 70-es és a 80-as évek történelmi példái alapján, amikor az USA folyamatosan nyomást fejtett ki Japánra a valutája felértékeléséért, Washingtonnak semmilyen jüanárfolyamszint nem lenne elég magas.
Kínának az USA-val szembeni egyensúlyhiánya mögött természetesen számos probléma húzódik meg. Kínában a társadalmi összmegtakarítás eléri a GDP 51 százalékát, emellett torzulás van az energia és más erőforrások áraiban. Mindezeket a problémákat Pekingnek meg kell oldania. Ilyen fundamentális okok azonban az Egyesült Államokban is fellelhetők, mint például a túlfogyasztás és a hatalmas költségvetési deficit. Ezért a kétoldalú egyensúlyhiányt csak akkor lehet komoly és fenntartható módon megszüntetni, ha ehhez mindkét fél odahaza is jelentős erőfeszítéseket tesz. Sebtében végrehajtott árfolyam-korrekciók nem alkalmasak a hosszabb távon ható negatív trendek kiigazítására.

Az árfolyam-politikában Kína visszatérhet az „irányított lebegtetéshez”, ha enyhül a gazdasági helyzet bizonytalansága a válság után. Ennek eldöntésekor azonban a gazdaságpolitika pekingi irányítói nyilván mérlegelni fognak számos tényezőt, Kína nemzetközi felelősségétől a külföldi protekcionizmusig vagy akár egy esetleges kereskedelmi háborúig. Annyi bizonyos, hogy belföldi szempontok a kínai politikusok számára ugyanúgy léteznek, mint az amerikaiak esetében: Pekingben a fő cél a foglalkoztatás növekedésének a fenntartása.
Kínában a munkaerő harmada továbbra is a mezőgazdaságban tevékenykedik, ahol egy dolgozó mintegy felét keresi, mint egy városba vándorolt munkás. Ha az agrárszektorból több főt lehet a jobban fizető feldolgozóipari és szolgáltató ágazatokba irányítani, akkor ezzel nemcsak a szegénység enyhíthető, hanem a jövedelmek körében meglévő egyenlőtlenség is. Vegyünk bármilyen morális mércét, ez a cél legalább annyira fontos, mint bármi, amit Amerika tűzött ki maga elé.

A szerző a Pekingi Egyetem profeszszora és a jegybank monetáris bizottságának a tagja

Copyright: Project Syndicate, 2010

@ www.project-syndicate.org

A kínai valuta árfolyamszintje és a valóság