Munkahelyeket teremteni

Az országgyűlési választások közeledtével a közvélemény egyre nagyobb várakozással tekint a jövőbeni gazdaságpolitika elé. Politikusaink persze jórészt pártállásuk függvényében értékelik mind az ország jelenlegi helyzetét, mind a lakosság és a vállalatok kilátásait. Valójában a szakpolitikai megítélés is kettős: egyrészt vitathatatlanul elismerés illeti az elmúlt egy év gazdaságpolitikai stabilizációját, másrészt aligha vonhatók kétségbe azok a bírálatok, amelyek a magyar gazdaság továbbra is rendkívül alacsony növekedési potenciáljára mutatnak rá. Nyilvánvaló, hogy a közeljövő legfontosabb gazdaságpolitikai kérdése a stabil és erőteljes gazdasági bővülés megalapozása, amelynek köszönhetően Magyarország hasonló ütemben zárkózhat fel a nyugat-európai gazdaságokhoz, mint a többi visegrádi ország.
A rendszerváltás óta a magyar gazdaságpolitika két felzárkózási modellel kísérletezett: az időszak meghatározó részében gazdaságpolitikusaink a külföldi működő tőke beáramlásától várták a beruházási aktivitás és a foglalkoztatás növekedését, egy rövid periódusban – 2001–02 táján – ugyanakkor elsősorban a belső piac élénkítő hatásában bíztak. Távolabbról szemlélve ezek a különbségek azonban inkább a politikai retorika szempontjából jelentek meg markánsan, a hangoztatott gazdaságideológiai eltérések mellett valójában hasonló gazdaságpolitikai ciklusok azonosíthatók. A mindenkori magyar kormányzatok döntően a fiskális politika expanziójától remélték a növekedés erősödését, a költségvetési politika pedig alapvetően az országgyűlési választási ciklusokhoz alkalmazkodott: a választásokat közvetlenül megelőző évben, illetve a választási évben rendre jelentős fiskális lazítás, a választások utáni két évben pedig tipikusan költségvetési megszorítás történt. Bár ezt a ciklust 2008 végétől a világgazdasági válság következményei – és a nemzetközi intézmények, illetve a pénzpiacok kényszerítő elvárásai – átmenetileg felülírták, a magyar gazdaság mai mérlege cseppet sem szívderítő. Lassan már közhelyszámba megy, hogy a növekedési és az egyensúlyi problémák egyik legfontosabb közös oka az alacsony foglalkoztatás. Nem szabad azonban azt sem szem elől tévesztenünk, hogy eközben immár a magyar gazdaság beruházási rátája is a legalacsonyabb a közép-európai térségben. Röviden: általában kedvezőtlen a vállalkozások működésének üzleti környezete, így alig jönnek létre új vállalkozások, miközben a már működő cégek beruházási és munkaerő-felvételi aktivitása is igencsak visszafogott.
Legalább három metszetben persze érdemben javultak a foglalkoztatási körülmények 2009-ben, ez a válság fokozatos lecsengésével párhuzamosan részben már 2010-ben is érezteti majd a hatását. Az államadósság és az árfolyam stabilizálódása önmagában bizakodóbb üzleti hangulatot teremt, miközben a nyugdíjszabályok változása ellenösztönzőként hat a munkaerőpiacról történő korai kivonulásra, és végre megkezdődött a munkát terhelő adók, járulékok csökkentése is. Ez utóbbit vitathatatlanul folytatni kell, és nem pusztán adóátcsoportosításokkal, hanem a teljes adóterhelés mérséklésével is. A helyes kormányzás feladata lesz viszont annak megtalálása, hogy fegyelmezett fiskális politika mellett a munkahelyteremtés egyéb, közvetett eszközei hogyan működtethetők: a munkába jutáshoz szükséges közösségi közlekedés, valamint a jobb és igazságosabb közoktatás, az 55 év feletti fizikai és szellemi dolgozók mainál sokkal jobb egészségi állapotának biztosítása, a riasztó mértékűre nőtt falusi gyerekszegénység – és az ebből következő felnőttkori kilátástalanság – visszaszorítása különösen sürgető.
A munkahelyteremtés kulcsa tehát nem a fiskális expanzió, hanem az adópolitika, a népesedéspolitika és a közszolgáltatások működtetésének háromszögében van.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója