Belga tanulságok
Az sem meglepő, ha ezek a fejlemények magukra vonták a nemzetközi sajtó figyelmét. Végül is a többnemzetiségű Belgium nem csupán az EU-intézmények többségének székhelye, hanem a maga modelljével a különböző, gyakran széthúzó érdekek összebékítésével sokak szemében az európai integráció mintája is volt. Ha a belga példa megbukik, az ronthatja az EU-projekt hitelességét is.
Az első sajtóreakciók az utóbbit látszanak igazolni. Hogyan akar a félmilliárdos népességű Európa szorosabb integrációt teremteni a gazdag, hatékony és fegyelmezett észak, illetve a túlköltekező, szegény és fegyelmezetlen dél között, ha ez még a tízmilliós Belgium közel kétszáz éve egyazon állami entitás keretei között élő közösségeinek sem sikerült? – teszi fel a kérdést a The Economist. De vajon miért is nem működik a szolidaritási reflex a belgiumi észak és dél között? Vajon tényleg csak az önzés az oka? Vagy esetleg annak is van egy másik oka? Ami a maga üzenetével talán még többet is mondhat Európának, mint a gazdag-szegény ellentét.
Belgiumban nem mindig az „észak” volt gazdag és a „dél” szegény. Igaz, egyes flamand kereskedővárosok európai léptékkel mérve is sokszor és sokáig gazdagok voltak. De Belgium 1831-es megalakulása után évtizedeken át Vallónia volt igazán gazdag az ipari forradalom korában húzóágazatnak számító nehéziparával és bányászatával, ezt aztán megfejelte egy igazi kincsesbánya: a Belga Kongó birtoklása. Flandria ebben a képletben sokáig inkább eltartott szegény rokon volt, ami még nem lett volna baj, de mindezt ugyanúgy egészítette ki a francia ajkúak kulturális és politikai dominanciája, miként még a kiegyezés utáni Magyarországon is az osztrákoké. (Az első, nyelvében is önálló flamand egyetemet csak a belga állam megalakulása után egy évszázaddal sikerült megnyitni…) Tény, hogy a „frankofón Belgium” sokat költött Flandriára is: Antwerpent például „vallon tőkéből” fejlesztették európai méretűvé. De ez persze ugyanúgy szolgálta a kereskedni akaró „délbelga” érdekeket is.
Ez az inga lendült vissza a második világháború után, és voltaképpen ez a kilengés tart ma is. Az ötvenes-hatvanas években világszerte szanálni kellett a nehézipart, ez hirtelen súlyos teherként nehezült Vallóniára. Az egyre inkább öntudatra ébredő Flandria eközben irányt vett a gazdaságilag gyorsan és jól megtérülő ágazatok felé, mint a vegyipar, az elektronika, a szolgáltatás. Eljutva oda, hogy ma már Flandria adja a belga GDP több mint háromnegyedét, Vallónia pedig nagyságrendekkel többet költ nála a nehézipar korszakából megörökölt terjedelmes szociális hálóra.
A vallonok most a 80-100 évvel ezelőtti „szolidaritás” visszaadását kérik számon. Csakhogy ez nem olyan egyértelmű akkor, amikor a számla nemcsak összegszerű tételekből, hanem a korábbi etnikai-nyelvi egyensúlytalanságok rendezéséből is áll. Mert itt a problémák gyökere: a két nyelvi közösség együttélésében évtizedeken át valami félrecsúszott, az újabb évtizedek látszólagos korrekciója pedig egyelőre inkább a bizalmatlanság és ellenérzések közegében zajlik. Ezt kellene a belga politikai elitnek a következő években orvosolnia, és ha tényleg szakad valamikor Belgium, akkor sokkal inkább mindezen okok miatt fog szakadni. Miként Európa is, ha tanulni akar a belga példából, akkor a ki-be fizetések gondos számolása mellett erről, a bizalom és az egymáshoz kötődés folyamatos építéséről, megőrzéséről sem szabad megfeledkezni.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
