Csábítás korbáccsal az állami nyugdíjkasszába

A dilemma lényege már akkor is az volt: hogyan lehet biztosítani egy a befizetéseket azonnal felélő felosztó-kirovó rendszer egyensúlyát úgy, hogy ezzel párhuzamosan lehetőséget adunk az állam számára csak több évtizedes időtávon hasznot hozó megtakarításokra. E kérdésre bizony a „sehogy” az egyetlen lehetséges válasz. Ezért is keletkezett már jó ideje évi több százmilliárd forintos hiány az állami büdzsén azáltal, hogy a járulékok egy részét a magán-nyugdíjpénztári számlákon „félretettük” az ellátások későbbi részleges finanszírozására.

A tegnapi bejelentéssel nyilvánvalóvá vált: a kormány e dilemmát a kasszatagok nyakába varrta. Amellett ugyanis, hogy a tervek tulajdon- és alanyi jogokat sértenek és alapvető jogelvekkel mennek szembe, magában a kormányzati logikában is van egy csavar. Ha abból a szemszögből nézzük a fejleményeket, hogy a második pillér teljes vagyona valójában a tb-kasszából hiányzik, „köszönhetően” az elhibázott 98-as reformnak, mi sem helyesebb a tömeges visszalépésnél.

 Ezzel helyreáll a szolidaritási elven működő tb-szisztéma, amikor is a járulék egésze a jelenlegi nyugdíjakat finanszírozza. Aki pedig ebből „önző módon” kivonja magát, az időskorában szintén ne számítson a közösség szolidaritására – üzeni a kabinet. Ám e logika szerint a 24 százalékot a kaszszatagok után nem kellene befizetni, márpedig erről szó sincs. Vagyis azt a dilemmát, hogy az állam oldalán hiányzik valahonnan a pénz, lecseréltük arra, hogy a jövőben a kaszszatagok oldalán mutatkozik komoly mínusz.
Hárommillió ember választási lehetősége így csupán annyi: az ellátás reménye nélkül fizetnek tb-járulékot, vagy szemet hunynak megtakarításuk „elközösítése” felett. Ez viszont nem „nyugdíjmentés”.