Görögország présben, avagy a túladagolt társadalom
Arra, hogy miért került mára a klinikai halál állapotába az évek óta agonizáló görög állam, két nagy narratíva létezik – mindegyik tanulságos nemcsak a hellének és egész Európa, hanem Magyarország számára is.
Az egyik nagy értelmezéshalmaz arról szól, hogy a görög politikai elit az elmúlt bő egy évtizedben lopott, csalt, hazudott, az ország pedig eleve csak a meghamisított adatoknak köszönhetően került be az euróövezetbe. A vezetők ezzel a szokással a belépést követően sem hagytak fel, továbbra is kozmetikázták a költségvetési adatokat, nyakló nélkül vették fel a hiteleket, ennek köszönhetően Görögország sokkal jobban élt, mint azt valós gazdasági teljesítménye megengedte volna.
Az ezen megközelítést előnyben részesítők úgy vélik, a görög nép sem sokkal jobb, mint legfőbb politikusai – notóriusan csalja az adót, kiterjedt klientúrákba beépülve nyúlja le a közpénzeket, és ott rövidíti meg saját államát, ahol tudja. Szerintük a görögök saját maguknak köszönhetik, hogy a totális csőd szélére sodródtak, így egyék csak meg szépen, amit főztek, és fizessenek drákói megszorításokkal múltbeli bűneikért.
A másik nagy interpretációs iskola viszont a tettes helyett az áldozat szerepét osztja a hellénekre. E szerint Görögországot úgy szemelték ki maguknak közelebbről meg nem nevezett pénzügyi és politikai körök, mint ahogy a foltos hiénák teszik ezt áldozataikkal az afrikai füves pusztákon – a zebracsordát maguk előtt hajtva választják ki annak legsebezhetőbb tagját, majd addig fokozzák a tempót, amíg az végleg leszakad társaitól, és a ragadozók-dögevők karmai között végzi.
Ezen elmélet hívei szerint Görögországot szánt szándékkal adósították el helyi cinkosok segítségével befolyásos pénzügyi csoportok, majd – politikai, nemzetközi intézményi és médiakapcsolataikat mozgósítva – segédkeztek az ország csődbe juttatásában, hogy átvehessék a politikai hatalmat, kizsigerelhessék a népet, és fillérekért hozzájuthassanak az állami tulajdonhoz. A magyar helyzetre célozgatva nem felejtik el megjegyezni, hogy a megtámadott országok háborúban állnak, amelynek tétje a gazdasági-politikai függetlenség és a nemzeti megmaradás.
Bár a két narratíván belül is vannak szalonképes és kevésbé szalonképes árnyalatok, átjárás csak e két nagy blokkon belül, nem pedig ezek között tapasztalható – mindenki a saját igazát szajkózza, és az elméletét alátámasztani látszó féligazságok önkényes szelekciójával, kombinálásával és megmagyarázásával véli bizonyítani saját forgatókönyvének kizárólagosságát. Az, hogy a világ különböző történelemkönyveibe melyik értelmezés fog bekerülni nagybetűs igazságként, nem kis részben az éppen hatalmon lévők beállítódásától függ majd – a történelmet mindig a győztesek írják.
Míg az okokat tekintve egymást érik a parttalan viták, az már kevésbé szubjektív kérdés, hova jutott Görögország azóta, hogy 2010 tavaszán nemzetközi hitelcsomagban részesült, azaz mennyire segítette a kilábalást az EU–IMF–EKB trió által diktált recept. A gazdaság – Európában egyedülálló módon – négy éve recesszióban van: a 2009-es válságévben 3,3 százalékkal zsugorodott, tavaly minimum 5,5 százalékkal. A munkanélküliség 2009 decemberében 10,2 százalék volt, tavaly novemberben 20,9 százalék. Az államadósság 2009-ben a GDP 129 százalékára rúgott, 2011 végén meghaladta a 159 százalékot. Annak esélye pedig a minimálisra csökkent, hogy az ország belátható időn belül visszatérhessen a tőkepiacokra.
Az egyetlen pozitív eredmény gyakorlatilag a költségvetési hiány olvadása – ettől eltekintve, bármerre nézünk is, a pusztulás jeleit látjuk, és nem csak a gazdaságban. Görögországot lassan beteríti a nyomor: a Spiegel szerint az elmúlt évben húsz százalékkal, 25 ezerre emelkedett a hajléktalanok száma Athénban, az öngyilkosok száma pedig a válság kezdete óta duplájára nőtt az országban, ahol több mint hárommillióan élnek a szegénységi küszöb körül vagy alatt. „Bármennyire kellemetlenül hangzik is az IMF, az EU és az EKB számára, az igazság az, hogy a deficitcsökkentési célok nevében végrehajtott kőkemény megszorítások a gazdasági és szociális összeomlás felé sodorták Görögországot.
A könyörtelen bér- és nyugdíjcsökkentések, adóemelések és kiadáslefaragó reformok után az ország már csak árnyéka régi önmagának. (…) Több büntetést nem képes elviselni” – írta nemrég Helena Smith, a The Guardian több mint húsz éve Athénban élő tudósítója. Ellenérveket persze itt is lehet találni, mondván, közgazdasági szempontból azért érdemesebb a nyugdíjakat megnyirbálni, mert az még mindig kisebb recessziót okoz, mintha az aktívak terheit növelnék drasztikusan. Azon is lehet vitatkozni, mekkora szerepe volt a zuhanásban a görög társadalom EU-val és IMF-fel szembeni ellenállásának, a „Csak azért sem fizetünk adót!” típusú hozzáállásnak. Összességében azonban aligha kérdés, hogy ma Görögország sokkal rosszabbul áll, mint az első hitelcsomag előtt.
Ha a trojka a jövőben is eddigi vaskalapos politikáját követi, figyelmen kívül hagyja a társadalmi hatásokat – márpedig a küszöbönálló második hitelcsomag fejében támasztott elvárások ezt jelzik – , és csak szóban áll ki a növekedésösztönző lépések mellett, akkor Christine Lagarde, Olli Rehn és José Manuel Barroso hamarosan együtt cipelheti majd Görögország koporsóját. A gyászszertartáson Rehn előbb megint elrebegi, hogy pedig „az EU a görög nép mellett áll”, majd értetlen tekintettel bámul a sírfeliratra: „Itt nyugszik az eurózónatag Görögország. Élt 11 évet.” A halotti jelentésben pedig az szerepel majd: „Súlyos állapotban került klinikánkra, állapota félrekezelés miatt tovább romlott. A halál közvetlen oka: megszorítás-túladagolás.”
