Növekedési buborék után - Merre tovább, régió?

A 11 új EU-tagország a válság előtt magas növekedési dinamikát mutatott, de ehhez külső forrásokat is bevont. Bár a térség 4 éve tartó válságát döntően a külső kereslet visszaesése idézte elő, a növekedés megtorpanásához a külső források kiszáradása is hozzájárult. A folyamatot jól jellemzi a nettó tartozás (net investment position, a nettó külső adósság és a nettó tőkebevonás együttes egyenlege) alakulása. A térség nettó tartozása a 2001 és 2008 vége között a duplájára emelkedett, miközben a GDP átlagosan 37 százalékkal nőtt. A növekedés motorja zömmel a belső fogyasztás és a beruházások emelkedése volt. A megtakarítási ráta csökkent, jelentős reál-felértékelődés következett be.

A forrásbevonást zömében a magánszektor hajtotta végre. A külföldi működő tőke bevonás, a bankok által közvetített lakossági és vállalati hitelek mellett a vállalkozások határon túli hitelfelvétele is szerepet kapott. Magyarország a „mindenoldalú eladósodás” gyakorlata miatt részben eltért ettől, nálunk az előzőeken túl az állam is jelentősen növelte az adósságállományát.

Szoros kapcsolat mutatható ki a növekedési ütem és a tartozásállomány emelkedése között. Az országok zömében a GDP minden 1 százalékos emelkedése azzal járt, hogy 0,5-0,9 százalékkal magasabb lett a GDP-arányos nettó tartozás. Ha eltekintünk az eladósodás sajátos útját követő Magyarországtól, akkor a térség GDP-jének csupán a tizedét reprezentáló 3 ország (Horvátország, Bulgária és Litvánia) esik kívül a fenti értéksávon.

Eltérés mutatkozik az egyes országok között abban, hogy a működő tőke milyen ágazatokba áramlott. A feldolgozóipar aránya 25-40 százalékot tett ki a közép-európai országokban és Romániában, de 15 százalék alatt maradt a Baltikumban és a két déli országban.

Aki azt a kérdést teszi fel, mi lett volna, ha az országok kisebb forrást vonnak be, akkor a buborékokat is előidéző ingatlan- és lakásszektor, valamint a kereskedelem gyors növekedését, majd a zsugorodását kellene megvizsgálnia, továbbá azt, hogy a felértékelődő nemzeti valuták miatt a termelők mekkora hányada szorult ki a belföldi vagy az exportpiacról. Részletes elemzés nélkül persze csak becsülni lehet, de véleményem szerint a növekedésnek legalább a harmada az eladósodásnak volt tulajdonítható, a felértékelődés ugyanakkor csökkentette a GDP ütemét, akár évi fél százalék körüli mértékben. Tanulságos lenne hatáselemzéssel kimutatni, hogy külső forrástöbblet nélkül a térség mekkora növekedésre képes. Ha ez mondjuk csak 2 százalék, akkor már 3 százalék körüli ráta esetén vissza kell fogni a növekedést, ha viszont 3 százalék körüli, akkor 2 százalékos dinamika esetén még lehet további ösztönzőket bevetni.

A sérülékenység csökkentése érdekében a külső tartozás egy részét kívánatos leépíteni – még a kevésbé eladósodottaknál is. A legmagasabb tartozást mutató országokban pedig át kell rendezni a gazdaságpolitika prioritási sorrendjét. Álláspontom szerint a helyes sorrend: folyó fizetési mérleg, GDP növekedés, eszközárak alakulása, reál-árfolyam szint, belső fogyasztás. A folyó fizetési mérlegben lehetőleg többletet kell elérni, ami fedezetet ad a tartozás csökkentéséhez. Ehhez az egyik fő eszköz lehet a költségvetési deficit lefaragása. A növekedés második helye jelzi a szükséges irányváltást: amikor választási lehetőség van, akkor olyan szektort, ágazatot, beruházási alternatívát kell választani, amely a fizetési mérleg szempontjából kedvezőbb, még akkor is, ha az lassabb növekedést eredményez.

Gazdaságpolitikai kérdés az eszközárak alakulásának kezelése is – nem csupán azok emelkedésekor (ezek az úgynevezett buborékok), hanem erős csökkenés esetén is. Ha ez utóbbi túlzott mértékű, akkor az eredmény a kapacitások tömeges felszámolása és bankok bezárása lehet, ami növekedési veszteséggel jár és a versenyképességet is csökkenti. Tartósan jelentős fizetési mérleget nem lehet elérni az adott nemzeti valuta reál-felértékelődése mellett. Mindez a jegybanki kamatpolitika újragondolását is igényli.

A korábbitól eltérő struktúrában kell növekedni. Az exportorientáció erősítése mellett fontos a belső piac adta lehetőségek jobb kihasználása. A többiek számára 3 ország(csoport) adhat – különböző – mintákat: a Baltikum, ahol reáljövedelem-csökkenést „vezényeltek le”, Lengyelország, amely a külső krízist belső kereslet növelésével vészelte át, és Magyarország, amely a folyó fizetési mérlegben ért el aktívumot.

Az egyes országoknak nemcsak saját leckéiket kell megoldaniuk, de régiós szintű kérdésekre is választ kell találniuk. Először, is, célszerű lenne közösen megelőzni, hogy egyes országok az eladósodottság tekintetében túlságosan kilógjanak a sorból (legyen az Lettország, Horvátország, vagy akár Magyarország), a dominóeffektus ugyanis a többieket is bajba sodorhatja. Másodszor, a teljes külkereskedelmen belül a térségbeli országokkal folytatott forgalom arányát legalább 10 százalékponttal növelni lehetne. Ezzel az országok kölcsönösen javíthatnák fizetési mérlegeik aktívumát. Harmadszor, meg kellene vizsgálni, hogy a 11-ek az EU fejlettebb országai felé miben tudnának a mainál jobban specializálódni. Mivel az EU-ban leépült az alapanyaggyártás jelentős hányada és a munkaigényesebb termelés egy része, ezért valahol itt kellene „keresgélni”.