Varga Mihály szerint a Dunaferre szükségünk van. Pedig se vasércünk, se jó minőségű, kokszolható szenünk, se világszínvonalú acéltechnológiánk nincs. Igaz, nem volt a szocializmus éveiben sem, amikor a vas és acél akkor is megmosolygott országa voltunk. Csakhogy akkor a Dunai Vasmű egy szélesebb körű, nemzetközi együttműködés részeként tudott hatékonyan működni. Kicsit úgy, ahogyan a közelmúltbeli ukrán és a mostani orosz tulajdonos irányítása alatt. Életképessége érdekében hasonló kooperációra, talán éppen a meglévő folytatására lehet szüksége akkor is, ha magyar állami tulajdonba kerül.
Épp az életképessége megtartását szolgálná az a küszöbön álló, 1500 fős leépítés is, amely miatt a kormány most fellépne a Dunaferr vezetésével szemben, a társaság „védelmében”. Holott az intézkedés elsősorban a térségi összevetésben is nagyarányú adminisztratív állományt érintené, a fölösleges kiadások lefaragásával pedig a versenyképes termelés, vagyis pont a Dunaferr megmaradása kapna esélyt.
Persze, feltehetően a nemzetgazdasági miniszter szerint sem az ország acélpiaci ambíciói miatt van szükségünk a Dunaferre – bár most ünnepelt államalapítónk is örült volna, ha tudja, hogy egy acélnagyhatalom alapjait rakta le –, hanem a munkahelyek megtartása miatt.
Ez már jobban hangzik, még azt tudva is, hogy választások előtt minden kormány a szociálisan érzékenyebb oldalát mutatja. Mégis, nemcsak a miniszterrel érthetünk egyet, de Cserna Gábor dunaújvárosi polgármesterrel is, aki kijelentette: minden ember sorsa fontos. Hozzátesszük, a most elküldendők nem tehetnek arról, hogy szükségtelen munkát bíztak rájuk. Dolgoztak lelkiismeretesen. Pont, mint az állami tulajdonú Magyar Postától kis lépésekben elküldött alkalmazottak, a két éve utcára került 500 fővárosi oktató vagy a BKV-nál most fölöslegessé vált 200 dolgozó. Postára, oktatásra, tömegközlekedésre nincs szükségünk?
