És ön? Gondoskodik?

Lehet beszélni a gondoskodó állam fontosságáról, csak épp a válságból (talán) kifelé ballagva még nem jött el ennek az ideje. Nem is arra a civil felvetésre gondolok, hogy alanyi jogon az állam havonta tízezreket fizessen mindenkinek, hanem arra: az ember tudatosan készüljön idősebb korára. Azaz gondoskodjon magáról. És ön? Gondoskodik saját magáról? Mert szerintem az ország döntő többsége nem, hiába hallja ezt nap mint nap.

Évtizedekkel ezelőtt még működött Magyarországon az a családi modell, hogy a dolgozó középkorú segítette a szüleit, és természetesen támogatta a gyerekeit, akik már befejezték a tanulást, de mindenképp jól jött a szülői apanázs. Ma inkább azt hallani, hogy a nyugdíjasok támogatják a többi családtagot, már amennyire tehetik. (Igaz, gyakrabban meg azt hallani, hogy senki nem tud támogatni senkit, a tervezés abban merül ki, hogy mi lesz másnap.) A jó szándék megmaradt, a pénz fogytán. Hogy mit szól ehhez az állam? Ahol tud, segít, mint annak idején az úttörő.

Működik például a babakötvény intézménye, azt feltételezve, hogy az induló alaptőkét központilag biztosítják (már persze annak, aki belép a rendszerbe, amelybe tömegével egyelőre mégsem jelentkeznek), a többit a szülőkre bízzák. Aki tud, havonta átutal még iksz forintot, hogy a gyerek 18 éves korára jelentős summa álljon rendelkezésre, amit aztán az (ön)gondoskodáson felnőtt fiatal, a családi mintát követve, tovább forgat.

Pontosan tudja, mert addigra azt is megértetik vele, hogy bizonyos százalékban a saját kezében a sorsa és a jövője, másra ne nagyon számítson. A tudatosság annyira beleivódik majd a sejtjeibe, hogy nagy baj igazán nem érheti, mire nyugdíjas éveihez ér. Addig azt is elolvashatja, vagy otthon esti mese helyett lehunyt szemmel végighallgathatja, hogy a Világbank szerint a nyugdíjkorhatárt eleve 65 évre kellene emelni, mert az elöregedő társadalmakban a dolgozók képtelenek lesznek eltartani az egyre több idős embert. Ezzel a törekvéssel itthon nincs baj, a kormány dolgozik a kérdésen, bár néhány szakmában azért akadtak már gondjai azzal, hogy ki, meddig dolgozhat – vagy miért nem.

A Világbank (amellyel a Nemzetközi Valutaalappal szemben nincs probléma) legutóbbi tanulmányában azt írta, hogy a lakosság (nem csak Magyarországon, hanem globálisan) két dologra készülhet. 1. Sokkal többet kell dolgoznia az állami nyugdíjért. (Nem gond, hozzászoktunk, megértettük, ha van munkánk, végülis örülünk neki.) 2. Az aktív években megszokott életszínvonal megtartásáért nyugdíjcélú megtakarításokat kell felhalmoznia, mert nagy a valószínűsége, hogy az állam csak alapnyugdíjat tud majd adni. (Ez is világos, erről szól az öngondoskodást szorgalmazó, egyre élénkebb propaganda.) Viszonylag csendesebben, de azt is mondják az értetlenkedőknek, hogy aki ma különböző címeken járulékokat fizet, az javarészt nem a saját jövőjét építi, hanem azokat tartja el, akik már lehúztak munkával 40-45 évet. Ezt persze nem túl népszerű hangoztatni, nem jó azt reklámozni, hogy a most aktívak majdan nehéz helyzetbe kerül(het)nek.

Nem hiszem, hogy ne akarna takarékoskodni, öngondoskodni a magyar. Több intézkedés után (ebbe a körbe tartozik a rezsicsökkentés és a családi adókedvezmények rendszere) egy ideje több pénz marad a zsebekben. Kimutatások szerint országos méretben gigantikus összeg, 2560 milliárd forint, a lakosság vagyonának negyede mégis otthon parkol. Miért a párnacihákban őrzik az emberek a pénzt? Miért nem fektetnek be belőle többet a jövőjükbe? Miért nem forgatják jobban? Nem értenek hozzá? Nincs meg a kellő pénzügyi kultúra? Vagy csődöktől félve egyszerűen fogytán a bizalom? Van igazság mindegyik felvetésben.