Kétféle magyar kapitalizmus

Az elmúlt hetekben feltűnően sok figyelem irányul egy örökzöld, általában persze meglehetősen unalmas témára, a korrupcióra. Régóta tudjuk, hogy a hatalom birtokosai a világon szinte mindenütt korruptak, bár az is igaz, hogy akár az Európai Unión belül is óriási különbségek vannak e téren: az olasz politikai elit és az észak-európai politikusok korrumpálhatósága nyilvánvalóan különbözik egymástól.

Magyarországról is már jó ideje tudható, hogy az itteni korrupció komoly veszteséget okoz vállalkozásoknak és állampolgároknak egyaránt. Azt is hihettük viszont, hogy ezzel egy közepes fejlettségű európai ország együtt tud élni. Az amerikai kormány nyomásgyakorló lépései ugyan most mintha megkérdőjeleznék ezt, azonban nem vitatható, hogy az ország az elmúlt két során az adott korrupciós szint mellett tudott jelentős gazdasági növekedést elérni, és érdemben elmozdult a 2012-es gazdasági mélypontról.

Ennek kapcsán két kérdés biztosan felmerül. Milyen szerepe lehetett a magyarországi korrupciónak abban, hogy nálunk a gazdasági válság még 2012-ben is tartott, miközben a közép-európai országok többsége már erős növekedési pályára állt? És mi változott meg 2012 végétől, miért kezdték el az itt termelő multinacionális nagyvállalatok bővíteni telephelyeiket, miért indítottak új beruházásokat? A válasz kulcsa az üzleti környezet bizonytalanságának alakulásában rejlik.

Két évvel ezelőtt a Magyarországon működő külföldi vállalatok aktivitása azért jutott mélypontra, mert a cégek döntéshozói azt tapasztalták, hogy a szokásos piaci bizonytalanság mellett nálunk állandósultak a politika kiszámíthatatlanságából adódó kockázatok is. A gazdaságpolitikában erős ideológiai megfontolások jelentkeztek, és a hatalmi nézőpont mellett a szakpolitikai szempontok háttérbe szorultak. Ráadásul a dolog nem maradt puszta retorika: a kormányzó politikai elit minősítése szerint „rossz, spekulatív” ágazatok büntetőadókkal és egyéb szabályozási többletterhekkel szembesültek.

A kormányzati nézőpontból „jó, termelő” szektorok cégei viszont nem tudhatták kellő biztonsággal azt, hogy kedvezményezett státusuk megvédi őket a büntetőadóktól. A kormány és az üzleti szektor közötti kommunikáció befagyott, a magyar gazdaságban meghatározó feldolgozóipari multik halasztották tervezett beruházásaikat, vagy más országban levő telephelyeiken valósították meg azokat.

Ebben a gazdaságpolitikailag kritikus helyzetben dolgozta ki a magyar kormány a stratégiai megállapodások rendszerét, ami egyrészt megnyugtató jelzést, egyfajta befektetői biztonsági garanciát kínált a szívesen látott, zömmel feldolgozóipari „jó” multiknak, másrészt világosan jelezte is a kormány ágazati preferenciáit. A rendszer működött, és a kormánynak sikerült megnyernie a feldolgozóipar nagy termelő vállalatait – máig közel 50 céggel kötöttek stratégiai megállapodást, amelyek a magyar exportnak csaknem felét adják.

Ezek a cégek az elmúlt két évben mintha egy átlagos nyugati piacgazdaságban működtek volna, cserébe hozták is azokat a beruházási, foglalkoztatási és exportmutatókat, amelyeket a magyar kormány várt. Valószínű, hogy nem ez a kör felelős a magyar korrupcióért, hanem inkább azok a politikai elit belső köréhez közeli gazdasági társaságok, amelyek nem szorulnak stratégiai megállapodásokra. Eddig úgy tűnt, hogy a feldolgozóipari cégek nyugatias kapitalizmusa megférhet a bennfentes, oligarchikus kapitalizmussal, és ezt a helyzetet a magyar politikai vezetés jól tudja menedzselni. Kérdés, hogy a feltűnő amerikai nyomásgyakorlás mellett is garantálható-e a kedvezményezett multik viszonylagos biztonsága. Valószínű, hogy ez a helyzet politikai (fél)fordulatot kíván – hacsak a kormánynak nem sikerül újabb innovatív szakpolitikai eszközzel előállnia.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.

Megjelenés minden szerdán.