A fenntartható fejlődés közgazdaságtana

A keynes-i közgazdaságtan szerint viszont az államnak a mennyiségi lazítás és a fiskális ösztönzés révén kell élénkítenie a keresletet. Az egyik megközelítés sem hozta meg a várt eredményeket. Egy új, a fenntartható fejlődésre vonatkozó közgazdaságtanra van szükség, amelyben a kormányzatok elősegítik az új típusú beruházásokat.

A szabadpiaci közgazdaságtan jelentős eredményeket tud elérni a gazdagok számára, mindenki másnak azonban igen keserveset. A keynes-i megoldások – a laza monetáris politika és a nagy költségvetési hiányok – is kevés eredményt tudtak felmutatni az ígérthez képest. Számos kormányzat kezdett élénkítést célzó költekezésbe a 2008-as pénzügyi krízis után. A rövid távú élénkítés azonban két módon is megbukott. Először is, az államadósságok mértéke megugrott, a hitelminősítői besorolások pedig romlottak. Másodsorban a magánszektor nem fokozta a beruházásait, és nem vett fel elég új munkaerőt. Ehelyett a cégek hatalmas készpénzállományt halmoztak fel.

Mind a szabadpiaci, mind a keynes-i iskolával az a gond, hogy félreértetik a modern beruházások természetét. Mindkét irányzat úgy gondolja, hogy a beruházásokat a magánszektor tudja élénkíteni, vagy azért mert az adók szintje és a szabályozások mértéke alacsony (ezt mondja a szabadpiaci iskola), vagy azért mert az aggregált kereslet szintje magas (ezt pedig a keynes-i modell állítja).

A magánszektor beruházásai azonban manapság mégis az állami szektor beruházásaitól függnek. A jelenlegi időszakot éppen ez az egymást kiegészítő modell jellemzi. Ha az állam nem fog bele megfelelően a beruházásokba, akkor a magánszektor továbbra is csak felhalmozza a forrásait, illetve a részvényeseinek adja azokat osztalékok vagy visszavásárlások révén.

A beruházások korábban jóval egyszerűbb dolognak számítottak. A fejlődéshez az alapfokú oktatás, az út- és energiahálózatok, működő kikötők és a világpiachoz való hozzáférés megléte volt szükséges. Mára azonban az alapfokú közoktatás már nem elég, a munkavállalóknak speciális készségekkel kell rendelkezniük, amelyeket az állami és magánforrásból finanszírozott szakképzés, továbbképzés és gyakornoki programok révén tudnak megszerezni.

A közlekedés terén ma már többre van szükség az állami finanszírozású útépítéseknél, az energiahálózatoknak a karbonszegény áramellátás biztosításának követelményeinek kell megfelelniük. Továbbá a kormányzatoknak a szellemi tőke új változataiba kell fektetniük, hogy megoldhassák a közegészségügy, a klímaváltozás és a környezeti pusztulás, illetve az információs rendszerek kezelésének problémáit.

A legtöbb országban a kormányok mégsem állnak a beruházási folyamatok élére, nem irányítják azokat, vagy még csak nem is vesznek részt azokban, hanem csökkentik ez irányú tevékenységeiket. A szabadpiaci ideológiák szerint az állam nem képes produktív beruházást létrehozni. A keynes-i iskola hívei sem gondolják át azt, hogy milyen állami beruházásokra lenne szükség, számukra a költekezés a lényeg. Ennek eredményeképpen hiány van állami beruházásokból, amely pedig visszatartja a szükséges magán beruházásokat is.

Egyszóval, a kormányzatoknak hosszú távú beruházási stratégiákkal, és azok finanszírozási módjaival kellene rendelkezniük. Sokkal jobban meg kellene érteniük azt, hogy miként kell az infrastrukturális beruházások prioritásait megtalálni, miként kell a beruházásokat környezeti szempontból fenntarthatóvá tenni, miként kell a fiatal munkavállalókat kiképezni a kvalifikáltabb munkaerőt igénylő állásokra, és miként kell erősíteni a társadalmi tőkét egy bizalomhiányos és jelentős korrupcióval terhelt időszakban.

Röviden szólva, a kormányoknak meg kell tanulniuk azt, hogy miként gondolkodjanak hosszú távon. Ez is szembemegy a mainstream közgazdasági irányzatokkal. A szabadpiaci ideológiák nem akarják azt, hogy a kormányok egyáltalán gondolkodjanak, a keynes-i iskola pedig csak rövid távú gondolkodást vár el, mert John Maynard Keynes híres mondását extrém módon vallják, miszerint „hosszú távon mind meghalunk”.
A világ leggyorsabban növekvő gazdasága, Kína ötéves terveket dolgoz ki az állami beruházásokra, amelyeket a Nemzeti Fejlesztési és Reform Bizottság irányít.

Az USA-ban nincs ilyen intézmény, vagy bármely olyan ügynökség, amely rendszerszinten foglalkozna az állami beruházási stratégiákkal. Minden egyes országnak azonban most nem ötéves, hanem egy húszéves tervre lenne szüksége, amely kiépítheti a 21. század gazdaságát.
A G-20-országok nemrég egy kis lépést megtettek a helyes irányba azzal, hogy mind az állami, mind a magánszektor közös felelősségeként kiemelték az infrastrukturális beruházások fontosságát. Az előttünk álló évben még inkább szükség lesz erre a megközelítésre, miután júliusban a fenntartható fejlődés finanszírozására vonatkozó új globális megállapodásról tárgyalnak a kormányok, majd szeptemberben az ENSZ új fenntartható fejlesztési céljait, decemberben pedig a klímaváltozással kapcsolatos új célkitűzéseket vitatják meg.

Ezek a megállapodások az ígérik, hogy az emberiség jövője jobbá válhat. Ezek akkor járnak sikerrel, ha a fenntartható fejlődés új korszaka elvezet a fenntartható fejlődés új közgazdaságtanához.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org