Az ingázó nemzet jövedelme

A statisztikák között mindig jó bogarászni: eleve izgalmas, hogy az ezerarcú gazdasági életről hogyan állítható elő olyan összefoglaló adat, mint a bruttó hazai termék (GDP). Tényleg bonyolult az ügy, nem csoda, hogy rendre újabb klasszifikációs és módszertani változások következnek be a nemzeti számlák mérésében.

Most sok más között a katonai fegyverrendszerek másfajta elszámolása, továbbá a dohánycsempészetben kifejtett gazdasági tevékenység került be az új számlarendbe; az előbbi tétel mintegy húszmilliárdos, az utóbbi tízmilliárd forintos nagyságrenddel növeli nálunk a GDP, illetve a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) mértékét. A frivol tételeknél maradva megemlíthetnénk, hogy az előző módszertani felülvizsgálatnál a prostitúciót és a drogkereskedelmet is bevették a statisztikáinkat javító tételek közé. Szigorúan az uniós ajánlásokkal és egy sor ország addigi gyakorlatával összhangban.

Nem akarok azon élcelődni, hogy a statisztikai kiterjesztések mintha olyan időkben lennek gyakoribbak, amikor a szokásos statisztikai adatokkal mért dinamika elég szerény, és jól jön, ha a gazdasági teljesítménymutatók némileg feljebb srófolódnak. Vannak a mostani mérési változások között olyanok, amelyek komoly gazdaságszerkezeti és társadalmi változásokat regisztrálnak.

Már önmagában a GDP és GNI közötti fogalmi különbség is lényeges ügy, a két mutató értéke közötti rés pedig fontos információt hordoz. A gazdaságpolitikai diskurzusainkban az előző szerepel nemzetgazdasági teljesítményünk legfőbb mértékeként, holott az az ország területén megtermelt új értéket (hozzáadott értéket, jövedelmet) méri, függetlenül attól, hogy kit illet a jövedelem. A második mutató az, amely a magyarok jövedelmét fejezi ki, függetlenül attól, hogy hol szerzik a jövedelmet.

Hol szereznék? Hát itthon! Nos, ez már a múlt, noha a munkavállalók és a vállalkozók nagy hányada persze továbbra is itt lakóként (rezidensként), hazánkban tesz szert munka-, tőke- és vállalkozói jövedelemre. De nem csak itthon.

A KSH előzetes adatai szerint tavaly 200 milliárd forint munkajövedelmet kerestek minálunk a külföldiek, ám 845 milliárd forintra rúgott a magyaroknak külföldről kapott munkajövedelme. Az ide irányuló tőkeimport és a magyar tőkekivitel egymáshoz viszonyított arányait ismerve nem csoda, hogy a tulajdonból származó jövedelmek sorában régóra masszív deficitünk van. Végeredményben a bruttó hazai jövedelem, a GNI a mi viszonyaink között kisebb, mint a GDP. Más formában azt is mondhatnánk, hogy a GDP – mint mutató – némileg túlbecsli a nemzetgazdaság teljesítményét a GNI-hoz képest.

A két mutatótípus eltérése egyébként nálunk nem nagy: az elmúlt években 5-7 százalékkal maradt el a GNI. Most azonban a 2013-as előzetes adatok szerint csak három százalékkal kisebb a bruttó nemzeti jövedelmünk a bruttó hazai terméktől. Tavaly a GNI 3 százalékkal nőtt, ami jóval lendületesebb, mint a GDP szerény növekedése. A külföldön dolgozók vagy ingázók száma, és így kinti jövedelme gyorsan gyarapszik: a 2013-as adat kétszerese a 2008-asnak.

Az EU-támogatás is hasonlóan megduplázódott forintban 2008-hoz képest. Az utóbbinak további gyors növekedésével már nem számolhatunk; az is nagy dolog lenne, ha az EU-büdzséből származó szubvenció az elért mértékben növelné itthon elkölthető jövedelmünket. Ami viszont a magyar vendégmunkások, migránsok kinti jövedelmét és várható hazautalásait illeti, komoly emelkedéssel számolhatunk. Példaként tekinthetünk a balti államok, a románok, a lengyelek és a bolgárok adataira. A folyamat hasonló mértékű folytatódása esetén GDP-növekedésünk üteme már csak emiatt is szerény marad, de a GNI nőhet lendületesebben.

Nem adok sok időt, amíg a politikai szereplők felfedezik e fürgébb (és valóban sok szempontból relevánsabb) mutatót. Csak akkor azt is be kell vallani, hogy a nemzeti jövedelem mércéjén mérve még nagyobb az elmaradásunk a vágyott nyugat-európai szinttől.