Úttalan utakon

Akkor miért a felháborodás? Éppen azért, mert nem kellett. Minden, ami eddig ingyen volt, és holnaptól fizetni kell érte, tiltakozást vált ki, legyen az tranzakciós adó vagy termékdíj.

A kérdés az, hogy egy-egy új vagy megemelt adónak van-e a szimpla pénzbeszedésen kívül valami célja. Az adóztatással az állam el akar-e érni valamilyen hatást az adóztatott termék, szolgáltatás igénybevételében, vagy egyszerűen kell a pénz, és most azt találták ki, hogy innen szedik be. Például azért vet ki nagyon magas termékdíjat a művirágra, hogy szoruljon vissza az értékesítése. Ha nincs fogyasztásbefolyásoló szándéka, akkor viszont mérlegelnie kell, hogy az adóztatás nem okoz-e olyan szokásváltozást az adózóknál, ami több kárt okoz, mint amennyi hasznot a beszedett adó hajt.

A bevezető és elkerülő sztrádaszakaszok általános díjasítása azokat sújtja, akik eddig csak az ingyenes szakaszokat használták. A megyei matricák bevezetésével együtt ez egyértelmű elmozdulás a használatarányos útdíj felé a személyautóknál is. Ez a „fizessen az és annyit, aki és amennyit használ” elve. Ha pusztán azért épülnének ezek az utak, hogy az azokat használók gyorsabban és kényelmesebben eljussanak A-ból B-be, akkor ez egy elfogadható érv lenne.

Csakhogy a város környéki elkerülő utak építésének az az alapvető oka, hogy tehermentesítsék a településeket a rájuk zúduló és egyre növekvő járműforgalomtól. Ha ezt a hatást a díjszedéssel az ellenkező irányba fordítják, akkor nemcsak azoknak lesz rosszabb, akik használják ezeket a szakaszokat, hanem azoknak is, akik elszenvedik a forgalomnövekedést.

Ennek mérlegeléséhez azonban messzebbre kell tekinteni annál, mint hogy mennyi pénz kellene jövőre a költségvetésbe és azt honnan lehetne beszedni. Ez már például konzekvens, szakmai alapokon nyugvó közlekedéspolitika lenne, aminek évtizedekben mérik a távlatait és hatásait. Talán ezért nincs ilyen. De legalábbis nehéz lenne nyomát találni a magyar közlekedésfejlesztések bakugrásainak történetében.