Már csak az aggastyán emlékezhet a békebeli árstabilitásra, majd pedig a deflációra. Volt ilyen, az 1930-as évek gazdasági válságának idején, de túl régen, hogy élhessen a társadalmi emlékezetben. Talán ha valaki olvasta Móricz Zsigmondtól a Rokonokat, belegondolt abba, hogy milyen súlyos bajt okozott a gabona áresése: a gazdák a pénzbeli adósságot a csökkenő búzaárak mellett egyre nehezebben tudták törleszteni. Mintha a felértékelődő svájci frank miatti hitelmizéria korabeli variációjáról lenne szó: a társadalom egyik felére súlyos terhet rakott a pénz értékének növekedése.
A múlt felidézése talán segít annak megértésében, miért is fél a pénzvilág a deflációtól. Amúgy fogyasztóként nem lenne ellenünkre a bolti árak folyamatos mérséklődése. Ám a legtöbb fogyasztó egyben termelő is, vagy annak alkalmazottja. Innen nézve már nem örömteli a folyamatos árcsökkenés. Japán megismerte a jelenséget: kormánya változó kimenetelű küzdelmet folytat az általános áresés megállításáért. Európában is megjelent most a negatív árindex, és fejfájást okoz a döntéshozóknak, akik évtizedeken át a kúszó-vágtató infláció ellen küzdöttek, az utóbbi időkben már elég jó eredménnyel.
De Európa ebben is bonyolult. Vannak országok, ahol a gazdasági kiigazítás következtében tényleg jelentősen esik az árszínvonal a fogyasztói kereslet tartós gyengesége miatt, máshol viszont (Németországban, Hollandiában, Ausztriában) ha szerényen is, de növekszik az árindex. A korábbi néhány évben égbeszökő olajárak mostani esése – ami valójában visszakorrigálásnak is felfogható – ráerősít az ármérséklési folyamatra, főként az energiaimportőr nemzeteknél.
Hazánk is ilyen, az olajárak csökkenése tompítva megjelenik a hazai árak alakulásában is. Ám a magyar negatív árindex más természetű, mint a görög, a spanyol, vagy éppen a svájci. A miénkben ugyanis erősen benne van a hatósági árak diktált csökkentése, a „rezsiharc”, amely a 2014-es választási év kezdete előtt tört ki. A fogyasztói árindex 20 százalékát a hatóságilag szabályozott árak, további 8 százalékát az üzemanyagárak teszik ki, vagyis ha ez a két termékkör nagy mínuszban van, akkor az iparcikkek és szolgáltatások kúszó áremelkedése mellett is belecsúszhat a negatív tartományba az átlagszám. Majd meglátjuk, hogy ha valóban tartósan és érezhetően élénkül a fogyasztói kereslet, és kifut az egy évvel korábbi rezsicsökkentés lefele húzó statisztikai hatása, akkor hogyan alakulnak az árak.
Mert ne feledjük, a valódi defláció az, ha az árak széles körben, a gazdaság egészében tendenciaszerűen, tartósan mérséklődnek, és a pénz így egyre többet ér. A mostani negatív indexünk előidézője azonban politikai döntés, valamint a nemzetközi olajár zuhanása. Az utóbbi nem folytatódhat, mert már nincs hova esnie az eddigi tempóban. A rezsiharcot sem vívhatja sokáig az állam a magánszektor ellehetetlenítése nélkül, ha pedig felduzzad e körben az állami tulajdoni hányad, akkor pláne csökken a tarifamérséklési kedv. Tavaly tehát nem volt deflációnk, csak átmeneti negatív fogyasztói árindex; a cikkek zöménél nem következett be áresés, sőt néhány piaci szegmensen az összenyomott árak megkezdték a korrekciót felfele. Ez természetes része a gazdasági működésnek.
Ezzel függ össze a nagy magyar „kifliháború” kérdése is. Kell-e politikai eszközökkel kikényszeríteni a péktermékek árcsökkenését az üzemanyagárak eddigi átesésére hivatkozva? A piacgazdaság működési rendjéhez hozzátartozik az árak szabad alakulása a vevők és eladók önkéntes ügyletei során, ha nem áll fent az erőfölénnyel való visszaélés esete (amelynek orvoslására egyébként erőteljes versenyhatósági eszközök állnak rendelkezésre). Továbbá vannak megszenvedett történelmi tapasztalatok a totalitáriánus rezsim korából: népboldogítást árkommandókkal sem könnyű elérni. Rábízhatnánk tehát a pékáruk ügyét a vevőkre, a termelőkre és a kereskedőkre.
