A rendszerváltás ősbűne elfogadni a munkanélküliséget, mint természetes állapotot – mondta Orbán Viktor miniszterelnök múlt heti rádióinterjúban, amivel egyet is lehet érteni. A munkanélküliség nem csak az egyén számára óriási probléma, hanem az egész társadalomnak jelent terhet, vagyis normális esetben egy bólogatással el is lehet intézni a miniszterelnök szavait. De a mostani helyzet a legkevésbé sem nevezhető normálisnak. Egyrészt azért, mert a munkaerőpiacon olyan torzulások kezdenek kibontakozni, amire a rendszerváltás óta aligha volt példa, másrészt azért, mert be kell látunk: a kapitalizmus munkaerő-piaci működésének egyik fontos és megkerülhetetlen eleme a „természetes munkanélküliség”. Nem véletlen, hogy a teljes foglalkoztatás néhány százalékos, alacsony munkanélküliségi rátát jelent.
A munkanélküliségnek van egy természetes szintje, ez alá pedig hosszú távon nem igazán csökken a munkanélküliségi ráta a legjobb esetben sem. Mindig vannak olyanok, akik éppen elveszítik az állásukat, és nem találnak rögtön másikat, ráadásul a gazdaság állandó szerkezetátalakuláson megy ár. A megfelelő munka megtalálásához idő kell, mégpedig több, mint három hónap. Magyarországon viszont csak ennyi ideig jár a munkanélküli segély (álláskeresési járadék), utána jön az univerzális megoldás, a közfoglalkoztatás.
A természetes tárától számos sokkhatás eltéríthet a munkanélküliséget, a legegyszerűbb és legjellemzőbb a gazdaság ciklikus ingadozása. A piacgazdaságban egy recessziós időszakban sokan elveszítik a munkájukat, a kilábalás időszakában viszont egyre több új álláshely születik. Magyarországon azonban éppen akkor indult el kiterjedt közfoglalkoztatási program, amikor már növekedésnek indult a gazdaság. Közfoglalkoztatottak nélkül nem 7, hanem 10 százalék körül lenne a munkanélküliségi ráta: hosszabb távon azonban éppen ez a jelenség téríti el az egyensúlytól a munkaerőpiacot és foszthatja meg az egyéneket attól, hogy megtalálják az optimális választást.
A szocializmus és a piacgazdaság szinte mindenben, így a munkaerőpiacban is különbözik egymástól. A kapitalizmusban el kell fogadni egy alacsonyszintű munkanélküliséget, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor könnyen a ló túloldalán találjuk magunkat. Kornai János „Többletgazdaság – Hiánygazdaság” című írásában azt állítja: a szocialista rendszer veleszületett tulajdonsága a hiánygazdaság, míg a kapitalista rendszeré a többletgazdaság létrehozása és állandó reprodukciója. A többlet nélkül nem alakulhat ki a termelők és az eladók rivalizálása, ami az innovációs folyamat legfontosabb hajtóereje.
Mindebből az következik, hogy a piac sokkal jobban működik, mint a tervgazdaság, azonban el kell fogadnunk, hogy vannak az egyének számára olyan kedvezőtlen hatások is, mint a munkanélküliség. Nem abba a közfoglalkoztatási programba kellene azonban beterelni százezreket – és erre fordítani a GDP 1 százalékát –, amely a minimálbérnél is alacsonyabb jövedelmet ígér.
Alapvetően Orbán Viktor azon állítása is igaz, miszerint a szegénység elleni közdelem legfontosabb eszköze a munkahelyteremtés. Az állam azonban nem olyan munkahelyeket teremt, amelyek képesek lennének csökkenteni a szegénységet, hiszen a bruttó 78 ezer forintos fizetés erre nem elég. Ideje lenne felismerni, hogy a magyar többletgazdaság csak úgy működhet optimálisan, ha elfogadunk egy alacsony szintű munkanélküliséget. Ehhez a munkaügyi központoknak – eredeti céljukkal összhangban – információt kellene szolgáltatniuk, segíteni az elhelyezkedést az elsődleges munkaerőpiacon, és közmunka helyett képzésre kellene fordítani a pénzt. Mert így nem csak látszólag, hanem valóban közelíthetnénk a teljes foglalkoztatás felé.
