Bod Péter Ákos: Egy kifutó modell
Lecsúszott Magyarország a Világgazdasági Fórum (WEF) legújabb versenyképességi rangsorában – írták a lapok, amiről ezeken a hasábokon olvashattuk először. Egy ilyen rangsor olyan, mint a szépségverseny: a nyertes egyetért a zsűri véleményével, aki viszont a reméltnél rosszabbul szerepel, az a versenyszervezők szarvashibáit sorolja. Talán ha sikerült volna a korábbi ötvenedikre visszavinni a tavalyi hatvanadik helyezésünket, most az adóforintjainkból fizetett óriásplakátok propagálnák a jó hírt. De sajnos ismét a hatvanharmadik helyre csúsztunk vissza.
Így könnyebb kijelenteni, hogy a „nemzetgazdasági szépségverseny” sosem tud objektív lenni. Ami részben igaz, csak éppen nem sokra megyünk vele. Először is, a genfi központú WEF kiforrott módszertana meglehetősen pontos képet ad a versenyképességről, ami főleg akkor látszik, ha a végső sorrendet kialakító komponenseket higgadtan sorra vesszük. Kutatóintézeteink teljesítménye a globális lista első harminca között található, de a közoktatásunk már csak a nyolcvanhetedik, az állami szféra működése vagy a tulajdonjog-biztonság alapján nem sorolnak minket a Föld első száz legjobb országa közé sem. Másodszor, a világ meghatározó üzleti döntéshozói ugyan nem a WEF-től fogják először megtudni, hogy mely térség és ország áll legjobban a versenyképesség dolgában, de bizony ez a rangsor is benne lehet egy igazgatósági tag dossziéjában, amikor a következő befektetés helyszínéről kell döntenie.
Aludjunk hát egyet első csalódásunkra, és inkább azt kérdezzük magunktól, hogy mit kellene tennünk a helyzet javításáért, mert egy sor dolog nyilvánvalóan nincs rendjén. A piacméret sosem szólt mellettünk. Korábban a fizikai és pénzügyi infrastruktúra fejletlensége húzta le a pontszámunkat, majd 2001 után kormányaink makrogazdasági ámokfutása sodorta helyezésünket egyre hátrább. Idővel ezeken a pontokon hozott bizonyos javulást az élet, jórészt az uniós tagságból fakadó következmények miatt: a fizikai infrastruktúra nagyot fejlődött, és az EU túlzottdeficit-eljárásának fenyegetése évek óta kordában tartatja a büdzsé hiányát.
Lemaradásaink most leginkább olyan területeken látszanak, amelyekre tulajdonképpen lenne ráhatásunk, ez pedig az állam működésének hatásfoka és a gazdasági élet integritása. Utóbbit más szóval a korrupciós helyzettel és gazdasági életünk etikai állapotával írhatjuk le. Bizony a külső értékelésben nemcsak az állam gyarlóságai jelentek meg, hanem a magyar vállalati szféra etikai, intézményi hiányosságai is. Ami persze teljesen logikus, hiszen ki látna korrupt közszolgát, ha nem lenne, aki hajlandó korrumpálni? Mégis, a magyar közvéleményben a felismerésnek csak az egyik fele szokott megjelenni: túl nagyra duzzadt és nem elég transzparens az állam Magyarországon. Ugyanez a problémaköteg azonban a vállalkozások világába is elvezet: sokan eleve szívesen halásznak a zavarosban, és könnyebben találják meg számításaikat „okosban”, mint professzionális üzletemberi módokon.
Ha ez a helyzet – márpedig erről kellő saját belső ismeretünk van a külső zsűriktől kapott minősítéseken túlmenően is –, akkor nem tűnik megalapozottnak az a némileg optimista sugalmazás, miszerint egy sor fontos vonatkozásban csak rajtunk múlik a javulás. Valóban, nehéz lenne egyszerű képletbe foglalni az eddigi pozícióvesztés megfordítását garantáló tényezőket. Hacsak azt nem vesszük, hogy mind világosabban látszik: kifulladt az elmúlt időszak gazdaság- és társadalomfejlődési modellje. Az, amelyik a viszonylag olcsó, de aránylag jól képzett munkát vitte hozományként a külföldtől idecsábított tőkével kötött frigybe. Vége a modellnek, amelyik adókedvezménnyel vagy akár kemény szubvenciókkal igyekezett kompenzálni a magyar bürokrácia lassúságát, az állam egyéb diszfunkcióit, és ahol ügyeskedés pótolta az innovációt, a politikai kapcsolatrendszer a piaci versenyképességet. Most láthattuk, mi lett belőle. Ez a tudásunk lehetne az alapja a dolgok újraépítésének.
