A politika bosszúja és a jegybankok
A jegybankok megbecsülése hol jobb, hol rosszabb. Presztízsük éveken át szinte olyan erős volt, mint még soha. Most azonban úgy tűnik, elkerülhetetlenül megváltozik ez a helyzet, amely folyamat fő vesztese a jegybanki függetlenség lehet.
A jegybankok megbecsülése a századforduló környékén érte el legerősebb szintjét, köszönhetően az úgynevezett „nagy moderációnak”. Az alacsony és stabil infláció, a folyamatos növekedés és a magas foglalkoztatottság miatt sokan úgy tekintettek a jegybankokra, mint a világ uraira, akik úgy képesek irányítani a gazdaságot, hogy az mindenkinek kedvezzen.
A 2008-as globális pénzügyi válság tovább erősítette a jegybankok megbecsülését. Határozott intézkedésekkel a monetáris hatóságok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ne törjön ki egy újabb nagy gazdasági világválság.
A jegybankok sikerei azonban túlzottan magas elvárásokat váltottak ki, ami arra bátorította a legtöbb politikai döntéshozót, hogy döntően a jegybankárokat tegyék felelőssé a makrogazdaság irányításáért. Ezen túlzott elvárások és az azok miatt bekövetkező operatív túlterheltség megmutatta a monetáris politika valódi korlátait.
A jegybankoknak most össze kell egyeztetniük az árstabilitás fenntartására vonatkozó kötelezettségüket a pénzügyi sérülékenység csökkentésére vonatozó felelősségükkel. Ez nem könnyű feladat, nem utolsósorban azért, mert a makro- és mikroprudenciális felügyelet révén egy újabb operatív teher hárul sok jegybankra.
A mikroprudenciális felügyelet különösen maga után vonja a politikai nyomásgyakorlásnak, a jegybanki függetlenség sérülésének, illetve a szakpolitikai konfliktusoknak a kockázatát. Ezek mindegyike kihathat a pénzügyi közvetítő szereplők magatartására, ami arra bátoríthatja azokat, hogy nagyobb kockázatot vállaljanak. Továbbá a pénzügyi közvetítők tudják, hogy a felügyeleti hatóságoknak rendelkezésükre állnak a megfelelő eszközök – például csökkenthetik a hitelköltségeket, amivel megvédhetik a bankokat (legalábbis egy ideig) –, és komoly érdekük fűződik ahhoz, hogy megvédjék saját jó hírnevüket. A túlterheltségük miatt azonban előfordulhat, hogy a jegybankoknak már nincs elég kapacitásuk a jó hírnevük megvédésére.
Ez egy globális jelenség, azonban különösen az Európai Központi Bankra (EKB) jellemző. Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) tizenkilenc tagállamának központi bankjaként az EKB-t is jelentős intézményi túlterheltség sújtja. Ez láthatóvá vált 2010 májusában, amikor az EKB felvállalta azon országok államkötvényei vásárlásának felelősségét, amelyeknek az esetében amúgy jelentősen emelkedtek volna a hosszú távú kamatok. Ez az intervenció azonban egy olyan intézkedés volt, amelyen csak veszíthetett az eurójegybank. Ezt alapvetően a politika idézte elő: az EKB vette át ugyanis a politikusok feladatát, akik nem voltak hajlandók ellátni kötelezettségeiket. Ha azonban az EKB nem avatkozik be, akkor a pénzpiacok jelentős bajba kerültek volna, amiért jogosan vagy jogtalanul, az EKB-t tették volna felelőssé.
Ettől a pillanattól kezdve azonban az EKB nemcsak az euró megmentésének, hanem minden egyes GMU-állam tagsága folyamatos garantálásának politikai szerepét is elvállalta. 2012-ben Mario Draghi EKB-elnök bebetonozta ezt a felelősségi kört, amikor ígéretet tett arra, hogy az EKB „bármi áron” megvédi az eurót. Ezen álláspont miatt sokan azzal vádolták meg az EKB-t, hogy túllépte mandátumát, és megsértette az EU szerződéseit. Az Európai Bíróság és a német alkotmánybíróság azonban elutasította ezt az érvelést. Mindamellett további perek vannak folyamatban az EKB nem hagyományos monetáris politikai intézkedései miatt.
Egy ilyen háttérrel talán nem meglepő, hogy a jegybankok – de jure vagy de facto – függetlenségéről ismét vita folyik. A jegybanki függetlenség mindig azt a célt szolgálta, hogy felvértezze a monetáris politikát az árstabilitás fenntartására való fókuszálásra, anélkül hogy ez a tevékenység politikai nyomás alá kerülne. Miközben ez a megközelítés mindig vitatott volt – mivel ezzel a gazdaság jelentős kontrollja nem választott technokraták kezébe kerül –, a múltbeli inflációs tapasztalatok a jegybanki függetlenség széles körű elfogadottságát erősítették.
Amikor azonban a jegybankok mandátuma túllép az árstabilitáson, a függetlenségük egyre inkább nem tűnik helyénvaló dolognak egy demokratikus társadalomban. Ez különösen igaz az EKB esetében: minél erősebbé válik a kapcsolat az EKB mandátumtúllépése és a politika között, annál több kritika éri az EKB függetlenségének státusát.
Azzal, hogy a választott politikusok nem megfelelően léptek fel – különösen igaz ez néhány eurózóna-tagállamra –, a jegybankok váltak az egyetlen számba jöhető válságkezelő tényezővé. Ez pedig kevésbé a presztízsüket növeli, hanem inkább fenyegetést jelent a függetlenségük szempontjából. Különösen az EKB ellen kezdenek irányulni a jegybanki függetlenséggel szembeni támadások, függetlenül attól, hogy az eurózóna központi bankjának sikerül-e „megmentenie” a GMU-t. Elvégre is, elég kiterjedt hatalommal kellene bírnia ahhoz, hogy sikerrel járjon, túlságosan is nagy hatalommal ahhoz, hogy azt bármely demokrácia eltűrje.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
