December elején csendben ünnepelte fennállásának hatvanadik évfordulóját az Európa Tanács fejlesztési bankja (CEB). Erről a pénzintézetről valószínűleg csak kevesen hallottak Magyarországon. Érdekessége, hogy küldetésének meghatározásában az első sorban sA CEB a maga 25 milliárd eurós mérlegfőösszegével nem számít nagynak a nemzetközi fejlesztési bankok világában. Az Európai Beruházási Bank (EIB) a mérlegfőösszeg alapján tekintve több mint hússzor nagyobb nála. Bizonyára többen is hallottak róla, de az is valószínű: kevesen látják át Európában, milyen nagy jelentőséggel bír a beruházások finanszírozásában – és következésképp a növekedés serkentésében – az EIB tevékenysége.
Ez a szerep az elmúlt évtized pénzügyi és gazdasági válságai során csak tovább erősödött. Tulajdonosaitól (az EU tagországaitól) 2012-ben tőkeinjekciót kapott az EIB, amely az Európai Bizottsággal egyeztetve kereste a reálszféra finanszírozásának új módozatait: például úgynevezett projektkötvények kibocsátása útján.
Amikor Jean-Claude Juncker vezetésével új bizottság lépett hivatalba 2014 novemberében, az EIB köré szervezve hirdették meg a ciklus emblematikus gazdaságpolitikai programját, a Juncker-tervet. Ez lényegében annyit jelent, hogy az EU költségvetéséből 16 milliárd euró egy stratégiai beruházási alapba kerül (EFSI), amelyet az EIB saját forrásból kiegészít, majd pedig az EU-forrást sokszorosan meghaladó magántőkével társítva projekteknek folyósít. Így a terv szerint összesen 315 milliárd euró befektetésének kell megtörténnie.
A megvalósítás Jyrki Katainen bizottsági alelnök vezényletével halad a maga útján, vállalatok százai váltak kedvezményezettjeivé Magyarországon is. Ma ott tartunk, hogy a terv kibővítésének előkészületei zajlanak, és sokan arról beszélnek, hogy a Juncker-tervhez hasonló finanszírozási formák vennék át (valamilyen részben) a strukturális alapok szerepét is.
A Juncker-bizottság tehát sokat tett azért, hogy az EIB működése és hatása láthatóvá váljon. Emellett az EU-költségvetésből átszipkázott összegekkel eléri azt is, hogy az EIB elővegyen a fiókból olyan projekteket is, amelyek normál körülmények között „túl kockázatosnak” minősülnének. Az EIB ezzel egy kicsit kilép a komfortzónájából, bár továbbra is az AAA hitelminősítés megőrzése a legfontosabb neki.
Kis kockázattal sok pénzt kipumpálni, lehetőleg állami garancia mellett – ez az a hagyományos EIB-profil, amelyre sokan azt mondják: nem is bank az, hanem pénzautomata. Hogy hol mondják ezt? Például az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban (EBRD), amelynek szintén államok a tulajdonosai, de tevékenysége közelebb áll a befektetési bankokéhoz, és elsődlegesen a magánszektor fejlesztésére irányul.
Az EBRD az EIB-nél talán ismertebb Magyarországon, pedig mérete körülbelül egytizede az EIB-nek. Hogy többet forog a neve, annak olyan okai is vannak, hogy a gazdasági átmenet állásáról minden év végén kiadja az úgynevezett Transition Reportot (legutóbb a felzárkózás és az esélyegyenlőség fogalmait állították a vizsgálat középpontjába).
Az EBRD-t ideiglenes intézménynek szánták alapítói, amelynek a kelet-európai gazdasági átalakulás sikeres lebonyolítása után meg kellene szűnnie. Negyedszázados története során a bank körül (és benne is) gyakorta fellángoltak a viták arról, hogy mikor milyen formában kellene kivezetni a rendszerből. Ennek a vitának azonban a 2008-as nagy pénzügyi válság véget vetett.
A 2007-ben graduált Cseh Köztársaságot nem követte senki. Az EBRD rendelkezésére állt Magyarországnak is, amikor a nagy válság idején kellett stabilizálni a bankrendszert, de a közelmúltban is, amikor az elhúzódó devizahitel-válság és a ki nem vezetett szektoradó hatásait kellett enyhíteni. Az EBRD az energiabiztonságtól a közlekedés korszerűsítéséig számos további területen maradt aktív Közép-Európában. Az eredeti régiós keretből kilépve szerepet kapott a mediterrán térségben is, ami hosszú távra garantálja pályán maradását.
Ez a három bank adja ki az „európai osztályt” a fejlesztési bankok világában. Fölöttük, globális hatósugárral működik tovább a Világbank, nemzeti keretek között pedig a legtöbb ország továbbra is üzemelteti saját fejlesztési intézményeit (mint például a német KfW). Az, hogy ezek az intézmények nem visszafejlődnek, hanem bővítik tevékenységüket, érzékelteti a magánbankszektor korlátait. A társadalomnak azt jelzi: a kormányok a mai világban nem bízzák a véletlenre sem a beruházások volumenét, sem azok irányát.
