Közeleg a fosszilis üzemanyagok korszakának vége. Ennek egyértelmű jelei vannak, hiszen a megújuló energiaforrások, mint például a nap- és szélenergia terén folyamatosan a várakozások túlszárnyalását látni, az elektromos járművek számának növekedése is meghaladja az előrejelzéseket, illetve a kormányzatok világszerte tudatában vannak a klímaváltozás elleni küzdelem szükségességének. Mégis valamennyire az látszik, hogy nincs elég komolyan véve az a központi kérdés, hogy miként zajlik majd a kőolaj, a szén és a földgáz használatának elhagyása.
Ez a probléma egyre sürgetőbb, miután a kormányok világszerte – Argentínától kezdve Indián át Norvégiáig – támogatják azokat a terveket, amelyek nemcsak a fosszilis üzemanyagok előállításának folytatására, hanem azok nagyobb mértékű kiaknázására vonatkoznak. Ezek a kormányok azt állítják, hogy a fosszilis üzemanyagok termelésére vonatkozó új projektek összhangban vannak a párizsi klímamegállapodásban tett vállalásaikkal annak ellenére is, hogy a már meglévő fosszilis üzemanyagkészletek elégetése is a megállapodásban meghatározott 2 Celsius-fokos küszöbértéknél nagyobb mértékben emelné a globális hőmérsékletet az iparosodás előtti időszakhoz képest.
A valóság az, hogy a fosszilis üzemanyagok termelésének korlátozása kulcsfontosságú: csak így tudjuk elkerülni, hogy most egy olyan energia-infrastruktúrát építsünk ki, amely később nehezebbé és drágábbá teszi a fosszilis üzemanyagokról való áttérést. Fontos kérdések fognak felmerülni. Ki adhatja majd el az utolsó hordó kőolajat? Ki fizeti meg a megújulókra való áttérés költségeit? Továbbá ki kompenzálja a struktúraváltás hátrányosan érintett közösségeit, munkavállalóit?
Csak ebben az évben korábban nem látott mértékű áradások, hurrikánok, erdőtüzek és aszályok pusztítottak szinte minden kontinensen. Az igazi csapás azonban még nem következett be. Ha el akarjuk kerülni a legpusztítóbb következményeket, akkor a fő klímagyilkosnak számító szén használatának kivezetése nem lesz elegendő. A biztonságos klímához az olaj- és földgázkorszak befejezésére is szükség van.
A jó hír az, hogy a társadalmi változások nem egy fokozatos, lineáris folyamatban szoktak megvalósulni, hanem gyakran erősebb lökések következnek be. Ezeket nagy fordulópontok jellemzik, amelyeket a technológiai fejlődés, a pénzügyi ösztönzők, a politikai vezetés, a szakpolitikai váltások és legfontosabbként a társadalmi mobilizáció összeérése vált ki. Úgy tűnik, hogy éppen közeledünk egy ilyen fordulóponthoz.
Először is a technológia fejlődése gyorsabban zajlik, mint azt korábban bárki lehetségesnek tartotta. Továbbá erősödik a közvéleményben a fosszilis üzemanyagok terén történő fejlesztésekkel szembeni elutasítás.
Nemrégiben több mint 450 szervezet a világ több mint 70 országából írta alá a Lofoten-nyilatkozatot, amely a fosszilisüzemanyag-szektor leépítésére szólít fel. A nyilatkozat azt kéri, hogy azok az országok, amelyek megtehetik, álljanak ezen folyamat élére. Továbbá a deklaráció egy igazságos átalakulási folyamatra szólít fel a hátrányosan érintett emberek vonatkozásában, illetve a legsúlyosabb kihívásokkal szembenéző országok támogatását is megköveteli.
A gazdag országoknak kell a folyamat élére állniuk. Norvégia például nemcsak a világ egyik leggazdagabb országa, hanem egyben a szén-dioxid-emisszió hetedik legnagyobb exportőre, és továbbra is engedélyezi az új olaj- és gázlelőhelyek feltárását. A tervezett új projektek 150 százalékkal növelhetik az ország révén keletkező emisszió mértékét.
Ha Norvégia be akarja tölteni a saját maga által kinyilvánított szerepét a nemzetközi klímavédelmi eszmecserék vezetésében, akkor a kormányának aktívan kell dolgoznia az olaj- és földgáztermelés csökkentésén, miközben támogatja az átalakulási folyamat által hátrányosan érintett munkavállalókat, közösségeket.
Néhány ország már elindult a helyes irányba. Emmanuel Macron francia elnök például egy olyan törvényjavaslatot terjesztett be, amely 2040-re fokozatosan megszüntetné a kőolaj- és földgázkitermelést Franciaországban, illetve annak tengerentúli területein.
A fosszilisüzemanyag-mentes gazdaság kialakulhat célzott tervezés révén, illetve önmagában is. Ha törekszünk ennek megteremtésére, akkor kezelhetjük az egyenlőség és az emberi jogok kérdését, ami biztosítja, hogy az átalakulás fair módon és zökkenőmentesen történjen, illetve hogy az új energia-infrastruktúra ökológiai szempontból jól megtervezett és demokratikusan kontrollált legyen. Ha hagyjuk, hogy ez a folyamat csak egyszerűen önmagától megtörténjen, akkor sok országban lesznek majd sehova se vezető csővezetékek, félbehagyott bányák, illetve olyan hátramaradt eszközök, amelyek gyengítik a gazdaságot, valamint hozzájárulnak a politikai polarizációhoz és a társadalmi elégedetlenséghez.
Világszerte a polgárok egy jobb jövőt célzó vízión dolgoznak, amelyben közösségek – és nem cégek – kezelik a természeti erőforrásokat és az ökoszisztémát, illetve az emberek kevesebbet fogyasztanak, kevesebb mérgező műanyag hulladékot állítanak elő, valamint élvezik az egészségesebb környezet előnyeit. A politikai vezetőinken múlik ennek a víziónak a megvalósítása. Nekik aktívan törekedniük kellene arra, hogy egy igazságos és jól megtervezett átalakulás történjen a fosszilisüzemanyag-mentes jövő felé, és ennek elérése ne nehezebb és drágább módon valósuljon meg.
Copyright: Project Syndicate, 2017
