A hitelesség volt a krédóm

Csak azt kérem tőled, ne okozz nekem problémát! – ezt az útravalót kaptam Forró Tamástól, a Világgazdaságot kiadó Zöld Újság elnök-vezérigazgatójától, amikor 1998. február 17-én – Princz Gábornak, a többségi tulajdonos Postabank első emberének társaságában – kinevezett a lap főszerkesztőjének.

Mivel maga a lap, a tartalom, a szervezeti és a rovatstruktúra, a layout, a lapkészítés üzemmenete nem kiáltott változtatásokért, legfontosabb feladatomnak a – főszerkesztőváltás utáni – konszolidációt, a kedélyek csillapítását, valamint motivációs eszközök bevetését tekintettem. A kiadó biztos lábakon állt. Akkor 13 ezres példányszámban jelent meg a lap, az előfizetőktől befolyt pénz biztonságosan fedezte a kiadásokat, s a bevételekhez hozzátett még az újonnan felállított hirdetésszervező csapat.

Minden feltétel adva volt a minőségi munkához. Jó híre volt a lapnak, az újságírók körében vonzóvá vált a szerkesztőség, többen akartak jönni, a „hiányposztokra” fel is vettünk a szakmában már bizonyító kollégákat, mégsem ez volt a jellemző. A stabilitás fenntartása mellett a szerkesztőség folyamatos frissítésében az alapelvem az volt, hogy kapjanak elsőbbséget az ambiciózus, szakirányú végzettséggel és nyelvtudással rendelkező fiatalok, pályakezdők, akik lehetőségnek tekintik, hogy nálunk dolgozhatnak. Nem kevesen vannak, akik így kezdtek a Világgazdaságnál, s ma már pénzintézeteknél dolgoznak vezető beosztásban, és/vagy sokat foglalkoztatott, ismert elemzők.

Főszerkesztői krédómnak a hitelességet tekintettem. Kezdetben volt egy bitang erős társadalomrovatunk kiváló szerkesztőkkel, munkatársakkal, az általuk készített tényfeltáró cikkek és a médiában elsőként megjelenő értesülések erősítették a lap ismertségét. A mindenkori kormányzathoz való viszonyunkat illetően eldöntöttük, csak ügyintéző politikával foglalkozunk, nem megyünk bele pártpolitikai, többnyire verbális villongásokba. Érvényesíteni igyekeztem az elvemet: a kormányokhoz való hozzáállás alapvetően kritikus. Hitelesen kell közvetíteni a kormányzati törekvéseket, döntéseket, indoklási kényszer alá kell helyezni a döntéshozókat, s helyet kell adni a kritikai véleményeknek, alternatív javaslatoknak. Ez működött is, korrekt kapcsolatunk volt a kormányokkal, miniszterek sora tett eleget meghívásomnak szerkesztőségi háttérbeszélgetésekre, aminek az „ára” később annyi volt, hogy olyan bejelentést tesznek, ami először jelenik meg a médiában. A lap erősödő presztízsét az is jelezte, hogy nagykövetek sora jelentkezett be szerkesztőségi látogatásra (USA, Kanada, Németország, Irán stb.). De meghívásomra eljöttek a szerkesztőségbe olyan befolyásos, nagy hatalmú bankárok, üzletemberek is, mint Csányi Sándor, Demján Sándor, Járai Zsigmond, Straub Elek, Sugár András, Surányi György, Széles Gábor és mások.

És egy kis szakma. Az előfizető vállalati vezetők, olvasók joggal várják el a gazdasági, üzleti médiumoktól, hogy hitelesek legyenek, hiteles információkat közöljenek a piaci szereplőkről. Azonban nem is gondolják, hogy cégük esetében, annak működési logikájából eredően, ők maguk már korlátai a vállalati információk, adatok hitelességének és elérhetőségének. A vállalatok sok pénzt – minél nagyobbak, annál többet – költenek önmaguk fényezésére, önérdekű kommunikációval alakítják külső képüket. Ez ma már szakma, önálló belső szervezeti egységek, megbízott külső cégek dolgoznak azon, nehogy már légypiszok kerüljön arra a képre. Ebben a közegben kell produkálnia egy másik szakma képviselőinek, gazdasági, vállalati újságíróknak, akiktől hiteles, szakszerűen feldolgozott céginformációkat vár a híréhes olvasó, azt, hogy az önérdekű önképből hiteles képet formáljanak. Szakmák harca ez, s bár azóta teljesen átrendeződött a médiatér, változatlanul meggyőződésem – s főszerkesztőként is igyekeztem ezt az elvet követni –, hogy csak minőségi újságírással lehet fölvenni a kesztyűt: szakirányú képzettségű, zsurnalizmusból felkészült, több nyelvet beszélő, kiterjedt információbázisokkal, személyi kapcsolatokkal rendelkező, jól értesült újságírókkal, szakemberekkel. Nem az én feladatom eldönteni, hogy ez a nekem jutott időben mennyire sikerült.

Azt viszont én döntöttem el, hogy – szinte napra pontosan húsz évvel ezelőtt – lehozzuk a postabanki VIP-listát. Hatalmas botrány lett belőle, rendőrségi nyomozás házkutatásokkal, kihallgatásokkal, vádemelési javaslattal, majd a vád ejtésével. Nem áll módomban kibontani – mert a mai napig sem ismerem – az igazság minden részletét, de a lista megérkezett, s miután meggyőződtünk a hitelességéről, lehoztuk. Akkor átment rajtam a média, voltak, akik hősként ünnepeltek, meg olyanok, akik a pokolra kívántak. Kigondoltam néhány szöveget, ezt ismételgettem: „Tudom, hogy a közzététel fölvet jogi, etikai, szakmai kérdéseket, belehajtottunk a sárgába, de hát én újságíró vagyok, nem levéltáros, s különben is, ha a titok kijön a bankból, az már nem banktitok…” Végül azzal ejtették a banktitoksértésnek több mint ötszázrendbeli vádját, hogy nem tartozunk abba a körbe, akik jogi felelősségre vonhatók.

Mélyreható változást hozott a szerkesztőség életében, hogy a többségi tulajdonos Postabank bedőlése után csaknem két évig vártuk, ki lesz az új tulajdonos. Az Axel Springer lett a befutó. Ez sok előnnyel járt, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy beöntenek a multicég öntőformáiba. Amit a legjobban fájlaltam, hogy föl kellett adnom a magyar Financial Times koncepcióját, ennek a társadalomrovatunk esett áldozatául, de úgy voltam vele: ha egy változást nem tudsz megakadályozni, állj az élére. Költségtakarékos, de üzleti, profitmaximalizálási szempontból racionális döntések születtek.

Számomra – főszerkesztőként – 2007 februárjában jött el a búcsú ideje. Hálás vagyok a sorsnak, rengeteg élménnyel, tapasztalattal gazdagodva zárult ez a történet…

Itt hadd búcsúzzak azzal, amivel főszerkesztőként az évzáró, karácsonyi, ünnepi összejöveteleinken mondott köszöntőmet szoktam zárni: Hajrá Világgazdaság, hajrá végések!

Az írás bővebb változata a Vg.hu-n olvasható

10 éve írtuk

Elúszott a GDP hatoda

A gazdasági válság a világ összesített GDP-je közel hatodának megfelelő mértékű kárt okozott, 2009 végéig világszerte közel 10 500 milliárd dollárnyi veszteséget lesznek kénytelenek elkönyvelni a gazdasági szereplők. Ráadásul ezek az összegek még alul is becsülték a tényleges veszteség nagyságát, mivel az ingatlanok árának a csökkenését csak két ország (Nagy-Britannia és az USA) esetében számolták bele a végösszegbe. Voltak persze olyan szereplők is, akik jól jártak a válság idején. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed például 14 milliárd dolláros profitot ért el két év alatt. (VG, 2009. szeptember 1.)

20 éve írtuk

A Postabank „teljes” VIP-listája

Több mint 1,3 milliárd forintnyi „exkluzív”, a szokásosnál nagyságrendekkel előnyösebben kamatozó betét fordult meg a Postabankban az előző vezetés idején. A VIP-hitelek összege meghaladta a 600 millió forintot — derül ki a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vizsgálatát lezáró jelentésből. Akadt olyan ügyfél, aki több mint félmilliárd forintot helyezett el kedvezményes kamatokkal a pénzintézetnél.(VG, 1999. augusztus 30.)

30 éve írtuk

Felállt az első szabadon választott lengyel kormány

Véglegesítették a Tadeusz Mazowiecki által vezetett, a kommunizmus utáni első szabadon választott lengyel kormány összetételét, amellyel párhuzamosan konkretizálódtak az országnak szóló nyugati segítségnyújtás részletei. Az amerikai szenátus adósságátütemezést és némi új hitelt javasol a lengyeleknek, Lech Walesa, a Szolidaritás alapítója és első elnöke pedig 16, a gdanski régióban található vállalatot tartalmazó listát adott át a nyugatnémet ipar képviselőinek, hogy válasszanak lengyelországi befektetési lehetőséget.(VG, 1989. szeptember 8.)

40 éve írtuk

Spekuláció hajtja az aranyárat

Gyorsuló ütemben emelkedett az arany ára szep­tember elején, a vevők tülekednek a piacon a sárga fémért. Az amerikai határidős tőzsdéken forgalmat korlátozó intézkedésekre volt szükség. Az észszerűtlennek látszó aranylázat elsősorban a spekulánsok piaci aktivitásával hozták összefüggésbe. 1977 elején egy uncia (31,104 gramm) arany még 136 dollárba került, egy évvel később 167 dollár volt, 1979 elején 226 dollár. Szeptember első hetében a jegyzés 341 dollárig kúszott, majd a hét végére mérsékelten korrigált.(VG, 1979. szeptember 7.)

50 éve írtuk

Lépett a japán jegybank

A japán jegybank vezetősége rendkívüli ülésen jelentette be, hogy szeptember 1-jétől a hivatalos kamatlábat 5,84-ról 6,25 százalékra emeli. Ezzel egyi dőben felemelték a kereskedelmi bankok kötelező tartalékrátáit is. Tokió a kamatlábemelést a japán iparnak szánt figyelmeztető jelnek szánta. Japánban ekkor már 46 hónapja tartott a gazdasági konjunktúra és az ország gazdasági fejlődése túlságosan is felgyorsult a megelőző hónapokban. (VG, 1969. szeptember 2.)