A nemzetépítés nyilvánvalóan kudarcot vallott Afganisztánban. Ennek egyik fontos okát Daron Acemoglu, az MIT közgazdásza abban látja, hogy a Nyugat az állami intézmények kiépítésére vonatkozóan fentről lefelé építkező megközelítést követett, miközben Afganisztán „egy igen heterogén, a helyi szokások és normák köré szerveződő társadalom”. Mindamellett a gazdasági tényezők is kulcsszerepet játszottak az afganisztáni fejleményekben.

Fotó: Wakil Kohsar / AFP

Afganisztán nagyon szegény ország, az egy főre jutó jövedelem mintegy 500 dollárt tesz ki, ami az amerikai érték egyszázad része. A valódi problémát azonban nem az afganisztáni jövedelmi szint, hanem inkább annak növekedési üteme okozza. A forradalmakra és zavargásokra vonatkozó szakirodalom szerint a magas növekedési ütem stabilizálja egy ország politikai helyzetét, függetlenül attól, hogy az adott ország gazdag vagy szegény (vagy demokratikus-e).

Más szóval, a gyors növekedés segít elsimítani a konfliktusokat. Egyben elvárásokat alakít ki az életkörülmények folyamatos javulásával kapcsolatban. Ha ezek a várakozások nem teljesülnek – mondjuk, a növekedés lassulása vagy leállása esetén –, akkor várhatóan zavargások törnek ki.

Afganisztán esete is beleillik ebbe a sorba. Az ország gyorsan növekedett a 2011–2012 körüli időszakig, amikor aztán stagnálás állt be.

A növekedés leállásának és az életszínvonalra gyakorolt hatásának megértéséhez a hagyományos gazdasági mutatókon, például a GDP-n túlmutató mérőszámokat, így az importra és az energiafogyasztásra vonatkozó adatokat kell figyelembe venni.  

Ennek az az oka, hogy Afganisztán gazdasága igen kiegyensúlyozatlan. Alig elegendő élelmiszert állít elő saját szükségleteinek fedezésére, és lényegében nincs ipara. Emiatt az ipari termékek fogyasztása az importra támaszkodik, amit szinte kizárólag a külföldi transzferek – és feltehetően a hivatalos statisztikában nem szereplő heroinkereskedelem – finanszíroznak. Az import a hazai fogyasztás legjobb vagy legalábbis legkevésbé tökéletlen mérőszáma. 

Így nézve az első tálib rezsim 2001-es bukása óta eltelt évtizedben rendkívüli mértékű gazdasági fellendülés zajlott Afganisztánban, amelynek során az import közel a tízszeresére nőtt. 2011–2012 óta azonban az importnövekedés stagnált, pedig a lakosság száma továbbra is emelkedett. Ez életszínvonal-csökkenést és növekvő elégedetlenséget váltott ki. 

Az energiafogyasztás terén hasonló kép látható. A villamos energiához való hozzáférés aránya nőtt az elmúlt húsz évben: a 2001-ben mért 20 százalékról a jelenlegi több mint 95 százalékra. Az utóbbi években azonban a növekedés stagnált. 

A folyamatosan növekvő transzferek kibékíthetik a lakosságot. Az USA azonban nem kívánja tovább növelni az afganisztáni fogyasztás szükséges szintjének fenntartásához kellő forrásokat. A polgári kiadások valójában csak töredékét teszik ki a katonai célú kiadásoknak, de még így sem folytatódhat azok folyamatos növelése.

Az új tálib rezsim számára az import fenntartása kiemelt fontosságú. Néhány elemző szerint ez valamekkora befolyásolási lehetőséget biztosít az USA számára, mivel elutasíthatja a támogatások folyósításának folytatását. Bár az érintett összeg jelentős – az országnak évente mintegy 10 milliárd dollárra van szüksége –, más globális hatalmak is könnyedén biztosíthatják ezt. 

Kína esetében az Afganisztánnak nyújtott mentőöv a kínai devizatartalék elhanyagolható részét tenné ki.

Még Oroszország vagy Szaúd-Arábia is megtehetné, hogy jelentős mértékű segítséget ad. Ezek a donorállamok nem valószínű, hogy törődni fognak azzal, hogy például biztosítva lesz-e a lányok és nők oktatáshoz, munkahelyekhez való hozzáférése. Emiatt erősen korlátozott az USA – vagy a nyugati pénzügyi intézmények, mint az IMF – lehetősége a tálib kormányzat befolyásolására. 

Az elemzők egyetértenek abban, hogy a korrupció nagy szerepet játszott az afgán kormányzat bukásában. Emiatt sokan úgy vélik: ha az USA felszámolta volna a korrupciót, akkor a táliboknak nem sikerült volna visszaszerezniük a hatalmat. 

Ez azonban téves következtetés. Amikor szinte az összes, a fogyasztók rendelkezésére álló pénzforrás külföldről származik, akkor az alacsony szintű korrupció fenntartása szinte lehetetlenné válik.

Az egyik módja a korrupció elkerülésének vagy minimalizálásának az lehetett volna, ha az NGO-k több külföldi segélyt oszthattak volna szét. Ezeknek a szervezeteknek a prioritásai – a nemi egyenlőség és a zöldnövekedés – azonban ütköznek a helyi hatalmasságok érdekeivel, így újabb politikai problémák jöttek volna létre.

Egy önfenntartó gazdaság kiépítése éppen olyan nehéz folyamat, mint az állami intézmények kiépítése.

A külföldi segélyek finanszírozhatnak valamekkora infrastruktúrát és biztosíthatják a lakosság életszínvonalát. Amikor azonban a segélyek egy adott ország domináns jövedelmi forrásává válnak, az akkora mértékű elosztási manipulációt és korrupciót segít elő, hogy a segélyekből a lakosság keveset profitál, és ez egy új – vagy egy korábbi – rezsim hatalomra kerülését támogatja.