Kamarai székházunk alig egy-két utcasaroknyira van a földből kecsesen kinövő – és ahogy az átadáshoz közelítenek az építők –, mind impozánsabbnak tetsző Mol-toronytól; igen, az ötemeletes irodaházunk eltörpül Buda első felhőkarcolója mellett. Szemet gyönyörködtető látvány volt nap nap után nekünk, mérnököknek látni, hogy a tervekből hogyan születik meg ez a nagyszerű épület, milyen lépcsőfokai és fázisai vannak a kivitelezésnek. Megcsodáltuk az óriásdarut, amelyet mi mérnökök is, legalábbis a kamarai kollégáim többsége, csak képeken, filmeken láttunk, és szinte megelevenedett az a páratlan látványt nyújtó fotó a manhattani felhőkarcolók építéséről a múlt század elejéről, amely ikonikussá vált az egész földkerekségen. Ki ne látta volna.
Budapest azonban nem New York, a mi fővárosunk soha nem lesz a felhőkarcolók metropolisza, és ez így van rendjén. Budapest millennium kori fejlődése, városfejlesztése meghatározta városunk strukturális alapját, amelyen nem kell, fölösleges is lenne gyökeresen változtatni. Az első világháború előtti békeévekben az utak, utcák szerkezetével létrejött az a városszövet, amely csodálatos folyónkkal, a Dunával meghatározta a főváros egyedi és vonzó arculatát. A Duna úgy választja szét a város két felét, hogy a nemzeti büszkeségeink közé tartozó hidakkal összeköti őket. És a város szörnyű háborús sebei is lassan begyógyultak.
Budapest él, és élni akar. Ám az idő megy előre, a világ szemlélete változik, új nemzedékek jönnek, amelyek mást akarnak, és ez is rendjén való.
Változik a városfejlesztők és a városlakók szemlélete is, és változnak a városok, a mi városaink is átalakulnak, korábban ismeretlen vonásokkal gazdagodnak. Tudom, hogy nem ma, sőt nem is tegnap, hanem lassan egy évszázada kezdődött el a gondolkodás, a morfondírozás, hogy épüljenek-e felhőkarcolók, magas, igen magas toronyházak Budapesten. És magasházak épültek is, emlékezzünk csak a SOTE Elméleti Tömbjére a Nagyvárad tér sarkán, amely a szentendrei dombokról is látszik, de ott van a SZOT-toronyház és az újpalotai víztoronyház is szemléltető példaként. A Mol Campusszal eldőlt a nagyközönséget és az építészszakmát is régóta foglalkoztató és megosztó kérdés, hogy épüljön-e Budapesten felhőkarcoló. Épül. Vajon ez azt jelenti – jutott sokszor eszembe az építkezés közelében, figyelve a felhőkarcoló „növekedését” –, hogy azok vágya, álma teljesült, akik a modernitást mindenáron a felhőkarcolók megjelenésében látják?
Én ebben a kérdésben még e csodás épület láttán sem szeretnék állást foglalni, mindenesetre pragmatikusan a fontolva haladás eszméjét képviselem. Városaink átalakítását, fejlődését számos tényező határozta meg, a 20. század tragikus eseményei nagy pusztulással jártak, az ország épületállományának tetemes része károsodott. Ezt, gazdaságunk fejlettségi szintjéből következően, különböző eredménnyel, például új városrészek, lakótelepek építésével pótoltuk.
Az idő vasfoga azonban sok régi épületen, évszázados házon egyre inkább meglátszik szerte az országban; ezek az épületek olykor pótolhatatlan históriai és városképi értéket képviselnek, egy-egy közösség teremtő erejét mutatják, a közösség múltjának őrzői.
Jó lenne tehát először is megóvni a megmaradt értékeket, és csak utána távolba látni, egészen a felhőkarcolókig. A felhőkarcolóig, amely büszkén áll előttünk, és büszkeséggel tölthet el mindnyájunkat. De közben arra is gondolok, hogy még a régi építésű lakások fölújítása, halaszthatatlan energetikai modernizációja és a csak haszonelvhez ragaszkodó lakóparkcentrikus megoldások között sem sikerült megtalálni az egyensúlyt. És akkor még ott vannak a szocialista korszak nagy panel lakótelepei a maguk megannyi gondjával – és óriási populációjával. A városkép jelentős átalakulásához az elmúlt negyedszázadban hozzájárult a nagy irodaház-építési boom is, ezt a jelenséget szintén nem lehet kárhoztatni, bár az építészeti megoldásokban nem a helyi sajátosságok érvényesülnek, hanem a nemzetközi trendek; a mi irodaházaink semmiben sem különböznek más nagyvárosokéitól, pedig a két háború közötti magyar építészet formahagyományából bátran lehetett volna és lehetne meríteni.
És itt érkezünk el a fővárosi felhőkarcolók kérdéséhez; korábban is biztos voltam abban, hogy ha épül felhőkarcoló, akkor magas műszaki nívót képvisel majd, hiszen tervezőink és mérnökeink világszínvonalú megoldásokra képesek. És a Mol-torony építése erről meggyőzött. Tudom azt is, ahogy korábban is sejtettem, hogy ha lesz egy vagy több, esetleg sok felhőkarcolója a fővárosnak, azok építészeti, városképi védjegyeivé válnak (vagy válhatnak) a 21. század eleji Budapestnek. Ezt látom például Pozsonyban, ahol már több, világvárosi hatást keltő felhőkarcoló épült. Ott is vannak felhőkarcolók, amelyek egymagukban állnak, de vannak egymáshoz igen közeliek, más térélményt nyújtva. Innen is ered egy kis kétely bennem: nem vagyok biztos benne, hogy szerencsés egy önmagában álló tornyot fölhúzni; ha távolabbról – mondjuk az Erzsébet hídról – szemlélem az épülő felhőkarcolónkat, az a látványt tekintve olyan, mint a város testébe szúrt hatalmas és magányos oszlop.
És akkor eszembe jut, hogy a „felhőkarcolós metropoliszokban” egymás mellett, szinte egymás kezét fogva állnak ezek a bonyolult építmények. Elég csak Párizs La Défense negyedére utalni; ez a pompás és gigantikus méretű városrész semmiben sem ártott a „régi” francia főváros urbanisztikai egységének, viszont új utat nyitott a városfejlesztésben. A La Défense Párizs modern üzleti negyede, francia eleganciával, felhőkarcolókkal, újszerű szobrokkal és egyéb műalkotásokkal: ebben a negyedben található a legtöbb 150 méter feletti felhőkarcoló az Európai Unióban. Az első épület az 1960-as években készült el, és azóta is folyamatosan épülnek a La Défense felhőkarcolói. A párizsi negyed érdekessége, hogy nem látható az utakon autó, mert azok a föld alatt közlekednek, és föld alatti garázsokban parkolnak. Ez a példa is felveti azt a tényt, hogy egy üzleti negyed kiépítése nemcsak az építészet feladata, hanem a városrendezés, a mérnöki létesítmények együttes tervezésének eredménye lehet.
Amikor mérnöki szemmel nézem, és megsüvegelem a mi budai felhőkarcolónkat, az építők keze nyomán megvalósuló csodát, ezek a kérdések is elgondolkodtatnak.
Talán nem egyedül engem.
