Az elmúlt hónapokban több közgazdász vizionált új nemzetközi pénzügyi rendszert. Pozsár Zoltán legfrissebb írásaiban kétpólusú világról és a nyersanyagok stratégiai tartalékfunkcióban való felértékelődéséről írt. Az elmúlt időszak drámai változásokat eredményezett a nemzetközi pénzügyi megállapodások és azok egyoldalú felmondása terén, így érdemes körbejárni, hogy bekövetkezhet-e a nemzetközi pénzügyi rendszer jelentős átalakulása.

A nemzetközi pénzügyi rendszerek jellemzően individualista struktúrára épültek. A történelemben kevés példa volt olyan pénzügyi rezsimre, ahol a résztvevők kooperatívan osztották fel az egymás közötti kereskedelmi és pénzügyi ügyletek egyensúlytalanságaiból fakadó költségeket. Egy kooperatív rendszerben a szuficites és a deficites országok is arányos részt vállalnak a kiegyensúlyozás költségeiből. A második világháború utáni Bretton Woods-i és az 1971-es Nixon-sokk utáni rezsimre is az volt jellemző, hogy a kiigazítás költségét túlnyomó többségében a deficites országokra terhelték. Mivel a történelem során a nemzetközi pénzügyi rendszerek kialakítása az aktuális hegemón hatalom érdekei mentén történt, kooperatív rezsimek helyett individualista rendszerek váltak jellemzővé.

Hatalmi és geopolitikai szempontból az Amerikai Egyesült Államok továbbra is a világ vezető hatalma, ezért jelentős változás akkor következhet be a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszerben, ha az USA-nak érdekében állna a változtatás, vagy ha országok egy csoportja nyomást tudna gyakorolni az USA-ra. 

Correction,Of,Usa,Stock,Market.,Correction,Chart,On,Background,Of
Fotó: Shutterstock

A pénzügyi szankciók változást hoztak a bizalomban, ami a lehetőséget teremthet a nyomásgyakorlásra. Ukrajna februári megtámadása után a nyugati országok pénzügyi szankciókkal sújtották Oroszországot. Oroszország devizatartalékának elzárása, a SWIFT-ből való részleges kitiltása, majd magánszemélyek vagyonának elkobzása új fejezetet nyitnak. A fordulat oka, hogy a politikai döntés eredményeként nemcsak a háború megkezdéséért felelős vezető, hanem a közvetve hozzá kötődő magánszemélyek tulajdona is elkobozható. Mindez a jogi kérdéseken felül számos országot a dollártartalék arányának csökkentésére és nagyobb diverzifikációra ösztönözhet.

A szankciós politika a szövetségi körön kívül és belül állóknak is üzenet. A politika természeténél fogva generál új ellenségeket. Ma a háborús agresszió váltotta ki a szankciókat. Hogy holnap milyen érdekellentét válthat ki hasonló válaszlépéseket, az nem jelezhető előre. Ez erősíti a devizatartalékok súlyozásának és szerepének újragondolását. Másrészt a külföldi magánszemélyek vélhetően a hazájukban lévő politikai és intézményi bizonytalanságok miatt fektettek be külföldön, így a szankciók után csökkenhet az ilyen célú külföldi befektetési tevékenység. 

Hogy jön mindez a nemzetközi monetáris rendszerhez? Ha eddig a termékek széles körének kereskedelme USA-dollárban került elszámolásra, akkor ettől a ponttól a feltörekvő országok egymás közötti kereskedelmüket nem érdekeltek dollárban elszámolni. A szankciókra számos feltörekvő ország már reagált és kereskedelmi elszámolási megállapodást kötöttek. Emellett a nyugati eszközök iránti kisebb érdeklődés is a dollár és az euró iránti kereslet csökkenését eredményezheti. Önmagukban ezek nem jelentik a dollár, mint globális tartalékvaluta gyors visszaszorulását, mégis erős jelzések: a nagy feltörekvő országok megtették az első lépéseket a dollárrendszerről leváláshoz.

A dollár globális pozíciója mögött jelentős erőtartalékok állnak. A globális pénzügyi központok amerikai banki és intézményi háttérrel épültek fel, aminek ereje jelentős, de nem végtelen. A szankciókkal a dollárba vetet hit sérült. A sokkhatás helyrehozható, de az új helyzetben a Fednek nemcsak a magas infláció letörésére, hanem a szankciós politikák dollárra gyakorolt hatásainak kezelésére is figyelnie kell.