A jegybankok a devizatartalékaik menedzselésében három fő tényezőt tartanak szem előtt. Először meg kell határozniuk, hogy a devizatartalékok mekkora mértékben álljanak rendelkezésre abból a célból, hogy a jegybank interveniálhasson a hazai fizetőeszköz árfolyamának védelme érdekében. Nyilvánvalóan eltérő a jegybankok célja, monetáris stratégiája az egyes árfolyamrendszerekben. A lebegő árfolyamrendszerben, amelyet a magyar jegybank a kormánnyal együtt alkalmaz, nincs ugyan árfolyamcél, de a túlzottan gyenge kurzus rendkívüli módon megnehezíti az inflációs cél elérését. Másodszor fontos annak meghatározása, hogy milyen devizanemekben legyen a megfelelő mennyiségű devizatartalék. Itt alapvetően abban érdemes tartalékolni, amiben a kereskedelmi forgalom bonyolódik az adott országban, illetve amilyen devizában a kötelezettségei vannak. Harmadszor pedig az a kérdés, milyen hosszú legyen a devizákban tartott államkötvények futamideje. Ha emelkedő hozamokra várnak a jegybankárok, akkor érdemes rövidíteni, míg csökkenő hozamkörnyezetben érdemes hosszabbítani a portfólió hátralévő átlagos futamidejét.
Ebben az írásban csak az első kérdésre keressük a választ.
Számos elképzelés és elmélet született arról a kérdésről, hogy vajon mekkora jegybanki devizatartalék elegendő egy adott ország számára. Alapvetően krízisek idején születtek új elméletek, vagy tolódtak el egyes elméletek új irányba.
A kilencvenes évek elején Magyarországon is érdemes volt alkalmazni azt a hüvelykujjszabályt, amely
egy ország számára a minimális jegybanki devizaszükségletnek a háromhavi importra elegendő jegybanki devizamennyiséget tekintette.
Ennek az volt az oka, hogy azt a negatív forgatókönyvet feltételezték, amely szerint fizetőképes kereslet hiányában a volt szovjet utódállamokba irányuló lehetetlenné válik. Ekkor teljes mértékben a devizatartalékokból kellett (volna) finanszírozni az importot.
Pablo Guidotti argentin jegybanki alelnök és Alan Greenspan volt Fed-elnök után 1999-ben Guidotti–Greenspan-szabályként formálódott ki egy új elképzelés a szükséges devizatartalék mérésére.
A kilencvenes évek dél-amerikai és ázsiai válságában ugyanis kiderült, hogy jó néhány ország nem rendelkezett megfelelő mennyiségű devizatartalékkal. A nem elegendő devizatartalék pedig a rögzített árfolyamok tartásának lehetetlenségét idézte elő. Ennek hatására nagymértékben leértékelődtek a korábban a dollárhoz rögzített devizák árfolyamai. Az IMF vegyes megoldást alkalmazott 2011-től, amelyben egyszerre négy mutatót vizsgált.
A magyar pénzügyi történelemből két esetet emelnék ki. A 2008-as kríziskor bizony a jegybank nem rendelkezett elegendő mennyiségű devizatartalékkal a Guidotti–Greenspan-szabály teljesítéséhez, mivel 18 milliárd euró volt a tartaléka, és 25 milliárd eurós volt az éven belüli külső devizaadósság. A 2010-es évektől napjainkig az előbb említett szabályt markánsan túlteljesíti a jegybank.
Mostanság többször előtérbe kerülhet az a kérdés, hogy a drasztikusan magasabb energiaárak miatt a megnövekedett értékű importra van-e elegendő devizatartalékuk a nem eurót használó országok jegybankjainak. Szerintem a válasznál – tekintettel arra, hogy az exportpiacok befagyását nem prognosztizáljuk –
helyesebb lenne azt néznie egy befektetőnek, hogy a nettó importpozíciója milyen mértékű az adott ország központi bankjának.
Érthető és érzékelhető egyfajta módszertani váltás, amely nem a Guidotti–Greenspan-szabályt veszi alapul, hanem a pénzpiaci megközelítés helyett – ennek magasan megfelel Magyarország – inkább egy árupiaci megközelítés érzékelhető. Azonban fontos lenne, hogy a devizapiaci döntések ne a háromhavi alapján szülessenek, hanem inkább a nettó importpozíciót vegyék alapul, mert ez pontosabb képet ad az adott ország tartalékmegfeleléséről.
