Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy barátom meglepődve mesélte, hogy egy belvárosi pub pincére nem beszélt magyarul. Bár rendkívül jó kiszolgálást kapott, mégis meglepte, hogy angolul és spanyolul tudtak beszélni a Kolumbiából származó – egyébként akkor már egy éve nálunk dolgozó – pincérrel. Ami az irodai, multinacionális közegben már tíz-húsz éve is természetes volt, egyre inkább azzá vált, válik ma már számos egyéb munkakörben is. Ma már a barátom nem lepődik meg, ha angolul szól hozzá a pincér a pesti éjszakában, ha indiai fiatalok kriketteznek a Margitszigeten, és talán egyre kevesebben vannak, akiknek úgy általában véve szokatlan, hogy egyre több külföldi él, dolgozik hazánkban, és nemcsak a vendéglátásban.
Persze tény, a nagyvárosokban, ahol sok az egyetem, az iroda, koncentráltabban vannak munkahelyek, ez a fajta „nemzetköziesedés” előbbre jár. Azonban az elmúlt években már nem csupán az ország nagyobb városaiban, hanem szinte minden régiójában megjelentek olyan vendégmunkások, akik azért jöttek hozzánk, mert szeretnének dolgozni, pénzt keresni, segíteni az otthon maradt családnak.
Ahhoz, hogy megértsük a helyzetet, kicsit vissza kell mennünk az időben
A negyven pluszos generációba tartozók közül a legtöbben még úgy nőttünk fel, hogy azt mondták a szülők: tanulj minél jobban lányom, fiam, hogy munkád legyen, mert kevés az állás. Az volt a természetes, hogy egy állásra ötvenen, százan jelentkeztek. Sokkal könnyebb volt dolgozót találni egy pozícióra, mint álláskeresőként munkát.
Azonban ez szépen lassan megváltozott.
Egyrészt elindult egyfajta – talán természetszerű – elvándorlás a nyugati, magasabb bérek felé, ezzel együtt – ami még inkább hatással volt a gazdaságra – rengeteg új vállalat, cég lépett be a magyar piacra a 2000-es évek elején. Ezek a cégek pedig azt látták, hogy itt sok a jól képzett, dolgozni akaró ember. Van támogatás a beruházásokra, adottak az infrastrukturális körülmények, szívesen látja a „tőkét” a politika.
Így hát nőttek, nőttek és még többen jöttek, mindenféle szegmensben, mindenféle iparágban.
Új városrészek nőttek ki a földből.
Jött az Audi, a Suzuki, a Mercedes, a Bosch, a Morgan Stanley és több száz vagy talán ezer más vállalat is, amelyek úgy döntöttek, hogy Magyarországon nyitnak gyárat, irodát. És aztán már annyian jöttek, hogy egyszer csak elkezdett elfogyni a magyar munkaerő az országban.
Nagyjából nyolc évvel ezelőtt lehetett arról olvasni először a sajtóban, hogy munkaerőhiány van Magyarországon.
Először inkább strukturális volt mindez: kevés volt az informatikus, a jogász. Ma már viszont szinte nincs olyan iparág, ahol megfelelő számban állna rendelkezésre a szükséges munkaerő.
Mi lehet erre a válasz?
A kapitalizmus logikája ilyen szempontból rendkívül egyszerű: ha egy nemzetközi vállalat nem talál megfelelő képzettségű és számú dolgozót hosszabb ideje, hát nem vár sokat, és továbbáll oda, ahol majd talál.
Ki merem jelenteni, hogy Magyarország gazdasága szempontjából rendkívül fontos iparágak kerültek volna a „bedőlés” határára, ha nem indul meg az a változás, amely megkönnyítette, hogy vendégmunkásokat alkalmazhassunk meghatározott hiányszakmákban.
Tipikusan ilyen az autóipari szegmens. Az az iparág, amely százezreknek ad munkát, és amely a hazai jelentős hányadáért felel.
Könnyű belátni, ha nincs elég dolgozó, nem tud a tervek szerint termelni a hazai leánycég, akkor a központban ülők döntési kényszerpályára kerülnek.
Ha pedig más országba viszi a termelést a vállalat, akkor sajnos viszi magával a magyar emberek állásait is, viszi magával a magyar beszállítók munkáját, és viszi magával az adót is.
Másrészt, korábban a magyar dolgozók saját bőrükön is érezhették a munkaerőhiányt, hiszen sok esetben éppen az volt probléma, hogy sokat kellett kötelezően túlórázni, hét végi műszakot vállalni. Ez a helyzet is csak azért változhatott meg, mert extra munkaerő-kapacitás jelent meg az országban.
Azaz a vendégmunkások jelenléte hazánkban nemhogy káros, éppen ellenkezőleg, rendkívül jó hatással volt a gazdaságra már eddig is: több ezer, talán tízezer magyar ember munkáját is megmentették már csupán azzal, hogy betöltötték a hosszabb ideje betöltetlen munkahelyeket, miközben tehermentesítették a magyar dolgozókat a kritikus területeken az extra kötelezettségek alól.
Először Ukrajnából és Szerbiából jöhettek hozzánk a korábbinál könnyebb feltételek mellett dolgozni. Fontos érteni, hogy adminisztratív könnyítésről van szó, a korábban hat-nyolc hónapos munkavállalási engedély megszerzése egy-két hónapra rövidült az új kormányzati szabályozással, de a rendszer ettől még szigorú és ellenőrzött maradt. Ez rendben is volt néhány évig, csakhogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik versenyzünk a régiós országok munkavállalóiért…
Már a régióban is elfogyott a munkaerő: Ázsiából érkezhet a megoldás
Értük versenyeznek a szlovénok, románok, csehek, szlovákok, lengyelek, de a Nyugat is, mert nemcsak nálunk van munkaerőhiány, hanem egész Európában! És míg az előbbiekkel szemben a nyelv terén – a szláv anyanyelvű országokban könnyebben boldogulnak az ukrán, szerb dolgozók –, az utóbbiak esetében a bérek kapcsán vagyunk hátrányban. A háború pedig még tovább rontott a helyzeten, de már tavaly is látszott: a régió országaival együtt is kezdünk kifogyni a munkaerőből.
Ekkor döntött úgy a kormány, hogy messzebbre is nézhetünk. Lehetőség nyílt arra, hogy „szomszédok” után távolabbi országokból is vonjunk be dolgozókat, továbbra is kontrollált, de a korábbiakhoz képest egyszerűbb, gyorsabb módon.
Így fordulhat elő, hogy ma már nem csak ukrán vagy szerb, de indonéz, Fülöp-szigeteki dolgozók is sétálnak Szombathely, Makó vagy éppen Kecskemét főterén.
Miért? Mert ezekben az ázsiai országokban a kormányzati stratégia része, hogy néhány évre külföldön vendégmunkásként keressenek pénzt, és küldjék haza a családnak az állampolgárok.
A tapasztalataink eddig jók.
Például a Fülöp-szigeteki kormányzat szigorú kontrollja a garancia arra, hogy a megfelelő személyek érkezzenek a célországokba, kizárólag munkavállalási és nem letelepedési céllal, meghatározott időre.
A minősített munkaerő-kölcsönző cégeknek pedig – mint amilyen a Prohuman is – garanciát kell vállalniuk a Magyarországra érkező vendégmunkásokért. Ennek révén többnyire angolul beszélő, jól képzett alkalmazottak segítenek a hazai cégeknek a munkaerőhiány orvoslásában.
Amit most látunk, hogy a legtöbb vállalat kifejezetten elégedett a Fülöp-szigeteki dolgozók – és ha már itt tartunk az indonézek – munkához való hozzáállásával, a tanulási vágyukkal és a precizitásukkal. Alapvetően jó kedélyűek, érdeklődnek az új dolgok iránt, szívesen ismerkednek a helyi kultúrával és szokásokkal, azokat maximálisan tiszteletben tartják.
Kell-e félnünk a vendégmunkásoktól?
Félni nem kell, de kontrollálni kell a vendégmunkát.
El kell felejtsük, hogy a külföldi munkavállalók a magyarok elől veszik el a munkát. A pozíciók minden esetben a magyar munkavállalók előtt is nyitottak, de jelenleg a munkaerőpiacról 80-100 ezer ember hiányzik, és ez még akkor is sok, ha már látjuk a jeleit. Ez a vendégmunkások nélkül áthidalhatatlan hiányt jelent ma még. És itt jön a képbe a szabályozás, amely zsilipfunkciót tölt be: ha szükség van az adott szakmában külföldi munkásokra, akkor fel lehet húzni a zsilipet, ha pedig van elég magyar szakember, akkor le lehet engedni, megállítva a munkaerő bevándorlását. Kizárólag a meghatározott hiányszakmákban van lehetőség vendégmunkások bevonására, de ha hirtelen sok magyar jelentkező tűnne fel, akkor őket és nem a külföldieket kellene alkalmazni.
Azaz addig ott és ahol erre szükség van, a vendégmunkások jót tesznek az országnak, ha pedig fordulat áll be, a zsilipszabályok biztosítják az egyensúlyt.
